Egy erőteljes rántással húztam be a hotel függönyét és ezzel egy mozdulattal elzártam magam a pezsgő New York hatalmas fényreklámjaitól. Késő volt már, én pedig álmosan hullottam be az ágyba. Még arra kitartott az erőm, hogy lekapcsoljam a villanyt, azután már csak idegesen forgolódtam az ágyamban.
Furcsa volt még itt nekünk, hogy mindenki angolul beszél és maga a környezet, az égbetörő épületeivel, a sűrű úthálózatával... Ha valami, talán az volt megszokott, ahogy mindenki rohant. Senkinek sincs itt szabadideje, a napjaik pont úgy be vannak táblázva, mint nekünk.
Haza akarok menni -járt egyre a fejemben ez a rövidke mondat. A sötét némaságban néha a fejemben ezt hallottam meg. Ahogy ordibálok belülről, mint egy óvodás, aki nem érzi jól magát valahol. Tulajdonképpen nekem sem volt jó így. Nem akartam itt maradni, huzamossabb ideig főleg nem. De hát nem tehettem mást.
Hamarosan minden hang elcsendesült bennem és mély álomba zuhantam.
Fel akartam kelni, de nem bírtam. Izzadtan ébredtem a vekkeremre, egész testemben egyidejűleg remegtem a hidegtől és mégis melegem volt. Lerúgtam magamról a takarót, de vissza kellett azonnal húznom, úgy kirázott a hűvösség. Pedig ma sietni kéne. Interjú lesz, amire még egy kis angolt is tanulnom kell. Még a felkelés gondolatától is rettegtem, nem hogy a tanulástól. Úgy döntöttem, hogy megvárom míg valaki jön, megnézni, hogy vagyok, talán majd indulás előtt egy perccel. Olyankor már úgyis fontos vagyok, akkor már mindenki jön szidni, hogy már megint mit művelek ennyi ideig. Persze akkoris csak azért olyan sürgős, mert még lekésnénk valamit. Az, hogy miért is nem sietek annyira, az senkit se érdekel... Mióta ilyen híresek vagyunk, talán egy éve, azóta valamiért már máshogy tekintünk a másikra... Már nem azok a közeli barátok vagyunk... Nem beszéljük meg sose, ami a legjobban bánt minket, csak hallgatunk és magunkba fordulunk. Mind tudjuk, hogy nem jó ez így, de nem bírjuk vagy csak egyszerűen meg se akarjuk beszélni a dolgokat.
Egy jó fél óra múlva -pont ahogy sejtettem - idegesen kopogott Tom az ajtón.
-Bill! Jössz már? -kiabálta egyre csak, mivel nem kapott választ.
-Beteg vagyok - hangzott végül egy gyenge, azonban kihallatszódható felelet.
-Jajj ne csináld már! Legalább nyisd ki! - a hangja talán csak egy kissé vált aggódóbbá.
Lassan kivánszorogtam az ágyamból, mert ha az útóbbi időben esetleg nem is voltunk annyira közös nevezőn, annak ellenére Tom azért a testvérem és eléggé ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, anélkül nem menne el, hogy ne tudná pontosan mi a bajom.
Azt hiszem elég sápadtan festhettem, mert Tom arca azonnal megváltozott ahogy meglátott.
-Jesszus, mi a baj? -kérdezte, miközben én visszaindultam az ágyba.
-Rosszul vagyok. Úgy keltem, hogy rázott a hideg és melegem volt. Mondjuk most is ez van. Asszem lázas vagyok - foglaltam össze röviden.
- Akkor... Lemondjuk az interjút. Így nem mehetsz el -jelentette ki az én fülemben túlságosan is szárazon csengve.
-Én is így gondoltam -vágtam rá ugyanabban a hangnemben.
-Valamit hozzak?
-Nem, köszi, majd megoldom. Csak a többieknek szólj.
-Oké, de ha kellek, hívj. Jobbulást!
Miután bezárta az ajtót egy nagyot felsóhajtottam. Nem tudom mire vélni a viszonyunkat. Egyik pillanatban letépnénk egymás fejét, másikban legszívesebben átölelnénk egymást... Bárcsak otthon lennénk...
Fények... Istenem, mennyi fény... Már vakítanak, szinte ki sem bírom nyitni a szemem... Mindenhol csak fényképezőgépek kattogása és a vaku villogása... Mit várnak, hogy tudnék így mosolyogni? Miközben a hatalmas fényáradat ellenére épp olyan, mintha a sötétben tapogatóznék? Mindegyik kiabál, hogy nézzek oda. Én pedig a hang irányába fordítom a fejem, ha egyáltalán ez is lehetséges. Mindenki ordít körülöttem, a látásom mellett már lassan a hallásom is elvesztem... Egyszerűen felfogni sem bírom, mi válik belőlem... Aztán egy erős rántást érzek a karomon. Fáj, ahogy markol, de tudom, hogy most biztosabb kezekben vagyok. A zajok mellettem egyre csak hangosodnak... Majd hirtelen minden abbamarad... Csend van, halálos csend, a fülem sípol, a sötét pedig elemészt...
Érdekelt-e? Már nem igazán. Most elvesztettünk egy díjat. Majd máskor kapunk egy másikat. Van-e ennek értelme? Annyi ilyen rendezvény van. Mért kell együtteseket versenyeztetni, melyik a jobb? Az egész fölösleges. Nem is így kéne mérni ezt. Nem attól lesz egy banda jobb, ha többen hallgatják.
Minden tekintet rám szegeződött, ahogy beléptem a backstage-be. Olyan máshogy éreztem magam, pedig minden ugyanaz volt. De mi az, ami miatt az én környezetem ilyen furcsa az utóbbi időben? Vagy... Egyszerűen én változtam meg?
Ahogy kilépünk a hotel elé, máris hangosabbá válik a sikoltozás. Mindegyik azt várja, hogy aláírjam a CD-iket, hogy feléjük küldjek egy lehengerlő mosolyt. De az, amit ők látnak, az már soha többé nem fog a szívemből jönni. Ők már eljátszották a lehetőségeiket...Egyre többen vesznek körül, erőszakkal kell kiráncigálni a hatalmas tömegből. Valaki, érzem, a karomat ragadta meg. Belévájta a hegyes körmeit és csak az számít neki, hogy fogjon, hogy én mit érzek, az nem fontos. Úgy kezelnek, mint valami kiállított tárgyat. Akit fogdoshatnak, fájdalmat okozhatnak neki, mert az úgysem érdekes. És mindehhez még vigyorognom is kell. Én mindent túlélek, én példát mutatok, nem törhetek össze.
Valaki most a hajamba csimpaszkodott, fájdalmasan felszisszenek, ő figyelembe sem veszi.
Még egy utolsó alkalommal megragadják az övemet, ahogy beszállnék a kisbuszba. Aztán bentről, mikor elindulunk még egy utolsó szánakozó pillantást vetek rájuk. Azokra az emberekre, akik megkeserítették az életem...
Hamar eltelik az idő. Mintha tegnap találkoztunk volna Gustavval és Georggal... Az első próba, fellépés, lemez... Minden olyan közelinek tűnik... Mégis távolinak. Az igazi fordulópontok az életemben mindigis ezek maradnak. Léphetünk mi fel Amerikában, vagy bárhol a földön... Az igazi élmény nem az, mennyi ember előtt játszunk... Ott, Erfurtban, 2005-ben... Azt a fellépést sosem fogom elfelejteni. Mikor először léptünk fel a színpadra. Több száz ember előtt... Nem voltak megjátszott gesztusaim a színpadon vagy betanult lépések... Adtam önmagam.
Mélyet sóhajtottam magamban. Ennek most is így kéne lennie. Miért fordult ki minden így önmagából...? Miért kell a rajongóknak mindig több és több? Mért nem érik be kevesebbel?
Unottan babráltam tovább az egyik karkötőmet. A szoba, ahol ültem, olyan ürességet sugárzott. Minden úszott a pompában, hatalmas, tág helyiség volt, én mégis inkább a szűk, de barátságos szobámba vágytam. Minden szikrázott a tisztaságtól, mély, bézsszínű padlószőnyeg vette körül a lábamat, hófehér paplanok fedték az ágyat, most az egyszer egyetlen elszórt ruhám sem zavarta az összképet, minden tökéletes volt. Csak az én gondolataim cikáztak.
Ma visszamegyünk. Arra a helyre, ahonnan jöttünk, Németországba. De most, hogy olyan közelínek tűnik a visszaköltözés, már egyáltalán nem vagyok olyan határozott, hogy visszaszeretnék menni. Hosszú három hónapot töltöttünk itt, talán sikerült egy kicsit elfelejtenem, amit akartam. Vagy legalább néhány órára kiűzni a fejemből.
Minden Németországban kezdődött és számomra ott is végződött. Egy halvány mosoly tűnt fel az arcomon. Milyen buta is vagyok. Egész idő alatt azt vártam, hogy visszajuthassak a hazámba, most pedig...Meggyőződtem affelől, hogy már semmi kedvem nincs visszamenni. Az emlékeket újra élni...
Aztán kopogtak az ajtómon. Indulni kell.
A reptér... Ahogy mindenki németül beszél körülöttem, olyan furcsa érzés. Örülök-e ennek vagy elszomorít? Nem tudnám megmondani... Mintha megint minden a nyakamba szakadna. Minden rossz, amit megpróbáltam itt hagyni...
A buszban üldögélve csak üresen bámultam ki az ablakból. Bús, sóvárgó tekintettel. A többiek lenéztek. Tudtam, hogy nem úgy viselkedem, mint azelőtt, de nem bírtam máshogy. Ők nem érthették, mennyire nyomja a lelkem mindaz, amit itt hagytam magam mögött Németországban... Egy apró könnycseppet éreztem végigvándorolni az arcomon. Úgy elfordítottam a fejemet a többiek társaságától, ahogy csak tudtam. Nem hittem, hogy valaha ez lesz... Én, aki mindig annyit beszélt, egyszer majd elvonul a saját világába és nem enged magához közel senkit... Valahol a többiek hibája is volt. Az elején próbáltak segíteni rajtam, aztán hamar feladták, azóta legtöbbször csak hagynak, mondván biztos úgy jobb nekem. Minden játék. Egy szép hazugság. Ahogy eladnak minket, a tökéletes négyest. A mosolyom az újságok címlapján. A betanult szavaim. Az énekem, amely valamikor még olyan őszinte volt... Már mindennek vége.
-Nulla, négy, nulla, nyolc, három, öt, öt, kettő, három, kettő.
Ha mások így látnának, valószínűleg már rögtön hívták volna a mentőket. Beteg vagyok? Az is lehet. Ezek a számok viszont fontosak számomra. Annyit ismételgettem már őket, hogy álmomból felkeltve is tudnám, melyik után melyik jön. Már nem szúr a szívem, mikor őket kimondom. Már nem záporoznak a könnyeim. Egyszerűen csak merev tekintettel előre mondom el őket újból és újból. A szívem mélyén... Ott még érzem, mikor elhagyják a számat ezek a számok. Talán egyszer majd sikerül megszoknom őket és olyan monotonná fognak válni, hogy nyugodt szívvel felsorolhatom az egész számsort. Vagy akár... Elfelejthetem.
Mennyi minden történt velem megint, az elmúlt hónapokban. Lassan kijön az új albumunk is, sorban a harmadik.
Hazug dalok... Mindegyiket csak felénekeltem, azt a szöveget, amit a kezembe adtak. Csak egyetlen egy szám van, ami különösen szent számomra. Az egyetlen, amelyet én írtam.
Sokat ültem magányosan, volt időm megírni egy olyan dalt, amely tükrözi az életemet, azóta, mióta minden elmúlt. Sok papír elfogyott, sok könnycsepp beletelt, mire megszületett a végeredmény. Átvirrasztott éjszakák és egyedül töltött napok sora... De kész. Megírtam.
Mióta megkaptam CD-n a lemezt, csakis ezt a számot hallgatom. A többi nem érdekel. Egyszerűen nincs közöm hozzájuk. Nem nyújtanak azok a dalok semmit nekem, hallom a hangom, ahogy segítségért kiált, de tudom, hogy nem őszinte. Nincsenek benne gondolatok, csak üres szavak, amelyek biztos sok rajongó szívét meg fogják dobogtatni, az enyémet viszont már egyik se tudja. Azon az egyen kívül.
A határozatlan gitár előtörése, az elgyengült hangom, majd, ahogy csatlakozik a dob, végül a basszus... Az erőtlen versszak után a reflén, amely mintha elsodorna... A vészjósló gitárszóló és ahogy egyre csak ismételgetem azt a pár szót, egyre hangsúlyosabban... Hogy mi már elmúltunk... És mindennek vége.
Csak értetlen arccal bámulok a többiekre. Ahogy mellém ülnek és beszélnek. Egymáshoz. Aztán az én nevemet hallom elhangzani.
-Tessék? - kérdezem, mintha félrehallottam volna, pedig csak az ablakon merengtem céltalanul kifelé.
-Emlékszel, mikor még az első koncertjeink voltak? Kérdezte egy részeg punk, hogy akkor ez most olyan pogós koncert lesz-e - vigyorgott Georg velem szemben.- Aztán mondtuk, hogy igen.
-Hogy pofára esett - idézte fel az emlékeket Gustav.
Habár tisztán emlékeztem az esetre, belül még mosolyra is húzódott a szám, érzelmeket továbbra sem mutattam.
-Igen... Az rég volt - feleltem unottan, majd visszafordultam az elsurranó fák látványához.
A szemem sarkából láttam, ahogy a többiek kétségbeesetten összenéznek, majd pillanatok múlva már csak annyit éreztem, ahogy egy kéz érinti meg és öleli át félénken a vállam. Kérdőn felpillantottam, majd egyenesen Tom pillantásával találkoztam. Valami meleg sugárzott a tekintetéből, finoman elmosolyodott, mire én is követtem a példáját. Még egy rövid ideig néztem, nem értettem semmit, mi folyik most körülöttem, aztán megint a saját világomba fordultam.
Mi lelhetett belé? És egyáltalán a öbbiekbe? Miért beszélgettek velem?...
Pedig milyen jól esett az az ölelés... Rég éreztem már, hogy valaki egyáltalán hozzám is érjen, a rajongók cibálásán kívül persze. És a mosolya is, olyan barátságosnak, őszintének tűnt, mintha csak azt sugallta volna, hogy minden rendben... Talán nem elveszett minden... Van még egy esély?
Izzadtan, ugyanakkor vidáman hullottam a kanapéba a backstage-ben.
-Jók voltunk ma! - büszkélkedett Tom és igazat is kellett adnom.
Rég nyújtottam már olyan jó teljesítményt, mint ma. Hosszú ideje volt, hogy szívből élveztem volna egy fellépést... De ma megtanultam megint szeretni. Olyan volt mint régen. Ültünk, megbeszéltük mi történt a koncerten, ugrattuk egymást a hibáival...
Hittek bennem, hogy megváltozhatok és meg is történt. De olyan, mint régen már mégsem leszek. Ők nem tudják... Csak a boldog arcom mutatom a külvilág felé, míg a hotelszobámba visszevonulva egy teljesen másik énem uralkodik felettem. Bolondnak érzem magam... Mintha egy őrült ember lennék. Néha még magamtól is megijedek.
Egy halk nevetéssel díjazom Tom viccét, aztán újra visszatértem a világomba.
Milyen nehéz felejteni... Sosem hittem volna. De mit is gondolhattam?... Az életem része volt.
-Nem... Az egyszerűen nem lehet - a telefon majdnem kiesett a kezemből.
-De igen -válaszolta szelíden. -Én vagyok.
- Hogy? Mégis... - nem bírtam felfogni ki áll a vonal másik végén.
- Bill... A szüleim nem akarták, hogy tudj rólam. Féltettek, még most is féltenek. De muszáj volt, hogy felhívjalak. Mert... Megtaláltam... - mintha a vékony női hang néha megtörne - Azt a papírt, amit akkor adtál nekem...
A szemeimből lassan könnyek törtek elő.
- A szüleim mindent kidobtak, ami veled kapcsolatos. Nem tudtam a telefonszámod, az e-mail címed, egszerűen semmit. Én... úgy sajnálom az egészet. Ezt a sok időt. Hogy nem jutott eszembe előbb...
Kővédermedve álltam a szoba közepén. Megszólalni sem bírtam egy hosszú ideig.
-Marie... Találkozhatunk? -kérdeztem bizonytalanul.
-Elköltöztem a szüleimtől. Már... Nem függök tőlük. Úgy, ahogy rég.
-Rendben. Elintézem. Hívlak... Hogy mikor jó. Ezt... nem bírom elhinni. - patakokban folytak az arcomon a könnyek.
-Bill, ne sírj... Már... vége.
Idegesen álltam meg egy mélybarna kerítés előtt. Többször hátrafordultam, körülnéztem, bár nem tudom miért. Vasárnap délután volt, senki sem járt egy ilyen kis falunak az elhagyott utcáiban.
Kővé dermedve figyeltem az előttem látható nevet a csengőnél. Kívülről, mint egy darab fa, úgy nézhettem ki, míg belülről számtalan érzés marcangolt. Marie Heinz...
Mintha több száz tűt szúrtak volna belém, ahogy ezt a nevet magamban kimondom.Mert nem rég valahol teljesen máshol találkoztam vele...
Még a kerítésig is kihallatszik, ahogy bent megszólal a csengő. Kis vártatva máris egy lány száguld ki az ajtón, sietősen rohanva felém. Ez nem lehet igaz...
A tiszta barna szemeivel mélyen az enyéimbe pillant... Vagy egy fél percet állhatunk így ott, mégse bírok betelni a sugárzó tekintetével. A sötétbarna göndör fürtjei lazán omlanak a vállára. Mint régen... Egy melegítőt kapott a sietésben a vállára, mégis látszik, milyen karcsú az alakja. Az ajkai szerény mosolyra húzódnak.
-Szia - a hangja megremegett, annak ellenére is, hogy szinte csak suttogott.
-Szia -köszörültem meg a torkom.
Ez nem lehet ő... Remegő kézzel nyitotta ki a kaput, én pedig most eszméltem rá először, hogy nem számoltam azzal a nehézséggel, vajon hogyan köszöntsem. Aztán nem tettem semmit... Úgy le voltam döbbenve a viszontlátástól, hogy a kapun sem tudtam, hogy vonszoltam be a földbegyökerezett lábaimat. Egyszerűen már csak azt vettem észre, ahogy Marie becsukja a bejárati ajtót és némán elindul mellettem. Rögtön követtem.
-Gyere, ülj csak le -mutatott a mellette lévő helyre a kanapén.
Olyan megszeppenten közelítettem meg Mariet, mint egy kis tizenkét éves fiú az első barátnőjét. Nem tudtam elhinni...
Mikor helyet foglaltam, mélyen egymás szemébe néztünk újból. Mintha próbálnánk egymásnak a puszta tekintetéből kitalálni, mi is az a hiányzó láncszem, amit nem ismerünk... Vagy egymás elől titkolunk?
Egy kedves arcú lány lépett elém.
-Szia -köszöntöttem vidáman.
-Szia - az arca sugárzott. -Kaphatok egy aláírást? -kérdezte türelmesen, nem úgy, mint a többi rajongó.
-Persze -nevettem. -Ha ilyen szépen kéred.
Valamiért különlegesnek tűnt... Persze magam elől sem titkolhattam, tetszett, szép lány volt... De lehet belőle több is?
Mikor épp indulni készült, gyorsan megragadtam az alkalmat.
-Várj! -mire ő visszafordult. -Nem... Nincs kedved meginni egy italt? -azt hiszem még el is pirulthattam.
-De! Persze - felelte barátságosan.
Leültem hát vele egy csendes részbe... Örültem, hogy ide nem engedték be a fotósokat. Valamivel magabiztosabbnak éreztem magam.
-Hogy hogy itt vagy? Úgy értem... Hogy jutottál be? - kerestem egy témát.
-Apukám a médiában dolgozik. Alig látom, de a jó benne, hogy legalább minden jó partin ott lehetek - mosolygott.
Lenyűgözött a mosolya. Akár órákig is tudtam volna bámulni, azonban ő sem egy örökkévalóságig nevetett. Pár pillanat múlva amúgyis éreztem, ahogy a mobilom rezegni kezd a zsebemben. Gyorsan elnézést kértem és felvettem.
-Igen?
-Hol vagy? - azonnal felismertem a menedzserem hangját.
-Hát...őő... a pultok mögött egy kicsivel.
-Rendben. Akkor gyere a backstagebe, amilyen gyorsan csak tudsz. A többiek már itt vannak, indulnunk kell.
Szomorú pillantást vetettem a velem szemben ülő lányra.
-Bocsáss meg... Mennem kell.
-Kár - kiolvastam a szeméből, hogy tényleg úgy gondolja, ahogy mondja.
-Öhm... A számodat megadod?
-Persze. Nulla, négy, nulla, nyolc, három, öt, öt, kettő, három, kettő.
Miután lediktálta a számokat, gyorsan elköszöntem egy puszival. Talán a kevéske alkohol hatása is volt, hogy nem éreztem magam olyan furcsán, ha egy "vadidegentől" így búcsúzok el.
-Akkor... Szia, Marie! - majd egy utolsó pillantást vetettem a finom vonalú arcára.
Tulajdonképpen hamar elvesztettem az öntudatom, amint egyre mélyebben figyeltem őt. Már nem is gondolkoztam, vajon mi történhetett. Csak egyre jobban elvesztem azokban a csillogó barna szemekben...
Még néhány hatalmas levegőt vettem, majd megszólaltam. Lassan és vontatottan.
-Azt hiszem... Van egy-két tisztáznivaló.
-Igen... Csak nem tudom hol kezdjem... -a kezeit idegesen tördelte, én pedig észrevettem az egyik kézfején egy apró horzsolást. Ugyanolyat, mint rég...
Óriási léptekell közelíttem a 70-es terem felé. Alig figyeltem az utamban álló emberekre, csak mentem, sőt, inkább futottam előre. A szememmel az ajtókon kiírt számokat követtem... 23...24...
A mentős szavai keringtek fejemben.
-A lányt eszméletlenül találtuk az úton. A szemtanúk szerint néhány rajongója verte össze... Mindenesetre éppen a Nürnbergi St. Karl kórház felé szállítjuk. Kérem jöjjön, amilyen gyorsan csak tud.
Én pedig itt vagyok. Szélsebesen gyorsítok a végeláthatatlannak tűnő folyosón. 56...57...
Milyen sokszor is mondta, hogy tartsuk titokban... Ha eddig ment, tovább is bírni fogjuk... Én meg csak erősködtem. Hogy úgysem fog semmi történni... 61...62...
A visszhangzó kórházfalakban visszahallottam a saját lépteimet... Csönd volt az egész intézményben.
Aztán a 70-es teremhez értem. "Intenzív osztály" -olvastam a feliratot. Egy nővér tűnt fel egy szomszédos ajtó mögül, mire én rögtön hozzárohantam.
-Elnézést... Meg tudná mondani, mi van az itt fekvő beteggel? Marie Heinz-al? -kérdeztem hadarva.
-A lányt összeverték, most éber kómában fekszik. Súlyosak a sebei, belső vérzést, agyrázkódást is felfedeztünk. Ezenkívül sok vért is vesztett, azt is igyekszünk pótolni -jelentette ki szárazon.
-Ugye... Ugye jobban lesz?
-Nézze...- hirtelen, mintha komolyabbá vált volna. - Én nem hazudhatok. Általában túl szokták élni az ilyen eseteket, azonban nála nagyon súlyosnak tűnik a helyzet. Valószínűleg reggelre kiderül, mi lesz. Sajnálom -és ezzel a monattal már el is indult.
-Bemehetek? - kiálltottam még utána.
-Várjon egy kicsit. Mindjárt jön az orvos.
Idegesen jártam fel-alá, miközben tudtam, hogy Marie épp egy ajtóval van mögöttem. Egyre csak a nővér szavait hallottam magamban. "Sajnálom"...
Nem bírtam leülni. Egyszerűen képtelen lettem volna úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és épp csak egy picit kell várnom.
Meg fog halni. Nem tudtam másra gondolni. Sejtettem. Éreztem. Biztos voltam benne. Egy belső hang egyre csak ezt súgta. Talán még semmiben sem voltam ilyen biztos. Nem fogja megélni a reggelt.
Próbáltam elűzni a gondolataimat, de minél többet kellett várnom, annál jobban elhittem a megérzéseimet.
-Kaulitz Úr?
Hatalmas lendülettel a hang irányába fordultam. Szerencsére a mélységéből sejtettem, hogy nem egy rajongóm ismert fel, mert arra semmi kedvem nem volt, hogy ilyen állapotban autogrammokat osztogassak.
-Igen - válaszoltam egy idős, fehér köpenyes férfinak, aki valószínűleg az orvos volt.
A gépek egyenletesen csipognak. Még élt. Pedig már egy egész éjszaka elmúlt. Én pedig 7 órája itt ülök. Lassan telt az éjjel. Marie szülei bejöttek, de mivel sosem állhattak ki, a legtöbb időt a terem előtt töltötték, néha benézve a szobába.
Az arca nem rezzent, egyedül a mellkasa emelkedett le-föl. A szorítást nem viszonozza, ahogy a kezét fogom.
7 óra alatt sok mindent átgondolhattam. Hogy mindez miattam van. És mégse tehetek semmit. Végig kell néznem az egész kínlódást... De vajon melyikünk szenvedhet egyáltalán jobban?...
Fület maró sípolás. Már vége. Mindennek.
Több orvos rohan a szobába, Marie szülei követik őket. Automatikusan hátrébb lépek, elhagyom az ágyat. Ki-be szaladgálnak az orvosok a teremből, mintha valami átjárófolyosó lenne. Újraéleszteni próbálják... Minden hiába. 7 óra unalmas várakozás. Most pedig, mintha minden megbolondult volna.
Elmosódik előttem az egész jelenet, könnyek mögül látom csak, ahogy Marie szülei egymás karjaiban sírnak, ahogy a doktorok megkísérlik a lehetetlent...
Magányosan lépek be a hatalmas kapun. Talán órákig is bolyonghattam, míg megtaláltam, amit kerestem.
Néma csendben megállok és csak figyelem az elém táruló látványt. A kabátot még feljebb húzom, kiráz a hideg. Álmodok. Biztos csak álmodok. Hiszen ez nem történhet meg. Ő nem lehet itt... Megállíthatatlanul folynak a könnyek az arcomon, éppen rá, rá esik minden egyes csepp.
Kétségbeesetten lerogyok a földre és csak bömbölök, megállás nélkül. Most fogom fel csak, mi is történt. De nem nézek előre. Nem bírok. Aztán egy hosszú fél óra elteltével mégis odapillantok. De csak egy másodpercre. Oda akarok képzelni egy másik nevet, de egyszerűen nem bírok. Mert a sírkövön határozottan olvasható Ő: Marie Heinz, Élt: 1986-2008.
Szóval - Marie nagy levegőt vett, hosszú történetre készült. - Minden csak színjáték volt. Apukám, tudod milyen befolyásos és egyúttal mennyire utál téged, lefizette az orvosokat. Azt hiszem itt kezdődött minden. Elhitették veled, hogy halott vagyok. Erről persze én semmit sem tudtam, kómában voltam. Mikor felébredtem, elmondták, mit tettek, akkor már egy másik kórházban is feküdtem. Nagyon kiborultam - az egészet lesütött szemmel hadarta. - Aztán - sóhajtott. - Megtudtam, hogy a saját temetésem is megvolt. Magántemetőben "lettem eltemetve", apukám az itteni embereket is lefizette. Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy képes volt ilyenre - gúnyosan felnevetett. - Kerestem a számodat, az e-mailedet, bármit, de a szüleim mindent kidobtak vagy kitöröltek, ami rád emlékeztetett volna. Nem tudtam felvenni veled a kapcsolatod, miközben láttalak a TV-ben, az újságokban, bárhol! És tudtam, hogy azt hiszed, hogy meghaltam! Nem tudod elképzelni, milyen volt ezzel az érzéssel élni - ekkor nézett újból a szemembe. Csillogott, de most nem a vidámságtól, ahogy azt megszoktam. Sírt.
Az én szememből is könnyek törtek elő. Csak ültünk ott, egymással szemben. Nem mozdultunk, bámultuk egymást, miközben egyre erősebben bőgtünk. Egyikünk sem bírta elhinni. Az én fejemben minden lejátszódott. Hogy megváltoztam, mennyire elvonultam a többiektől, ahogy viselkedtem mindenkivel... Azt hittem nem él, miközben mégis... Nem bírtam tovább egyedül. A nyakába borultam. Viszonozta az ölelésem, és szorosan magához húzott. Nem tudom meddig ülhettünk így, majd egy idő múlva elváltunk. Csak néztem, nem bírtam vele betelni, hogy újra itt van és már semmi sem szakíthat el minket...
Marie felemelte az egyik kezét, hogy letörölje a könnyeit, az én szám pedig akarva-akaratlanul mosolyra húzódott.
-Azt hiszem már tudom, hol tartottunk, mikor elváltunk - vigyorogva összekulcsoltam a kezem az övével. Először meghökkenve nézett, majd, ahogy meglátta a pillantásomat a kezére, minden világossá vált számára is.
Életem legszebb csókját kaptam akkor és ott, miközben Marie kezével és a gyűrűsujján lévő tárggyal játszadoztam...Amit még én adtam neki. Valamikor nagyon rég...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
