1. rész

Ilyenkor már senki sincs itt… A délután még vidám és nyüzsgő játszótér, mely tele van gondtalan gyerekekkel, és fáradthadtalannak tűnő szüleikkel, most üresen áll. Csak én ülök itt. Egyedül, ebben a hintában, és hajtom magam előre - hátra, pont, mint kislánykoromban. Amikor még szerettem két copfban hordani a hajam, és amikor még nem érdekelt, ha a strandon nincs rajtam a fürdőruha felsőrésze. Halkan felnevettem. Tényleg rég volt az már... Felnéztem az égre. A felhők mögül alig látszottak a fáradtan pislákoló csillagok, és a hold is vészjóslóan sápadt fényben fürdött. Ahogy a hintával belehasítottam az esti, hűvös őszbe, fázni kezdtem, de akkor megpillantottam őt. Őt, akire idáig vártam. Sietve jött felém, én pedig gyorsan kiszálltam a hintából, és a nyakába ugrottam. Mélyen beszívtam megnyugtató illatát, ő pedig szorosan magához húzott. Olyan jó volt újra látni!

- Hiányoztál. – mondtam neki halkan, mire ő gyengéden megcsókolt. Bármikor, bármit képes lennék ezért a csókért odaadni, de tudtam, hogy ezzel messze nem vagyok egyedül.

- Te is nekem. – válaszolta mosolyogva és kézenfogott. Így sétáltunk a környéken, némán, csak mi ketten. Szavak felesleges és erőtlen próbálkozásnak tűntek volna arra, hogy kifejezzük vele, mit is érzünk. Tudtuk mi így is. Csak egymással akartunk lenni, fogni a másik kezét, és belenézni egymás szemébe.

Szerettem Bill szemeibe nézni. Olyan tiszta volt, tele gyerekes vágyakkal, kisfiús rosszaságokkal, de ugyanakkor komoly és mély érzésekkel.

- Ugye most velem jössz? – kérdezte hirtelen és megállított. Elmosolyodtam. Ahogy nézett rám! Szinte fenyegetően, ugyanakkor a végtelenségig vágyakozóan, várva, hogy igent mondjak. De nem mondtam igent. Nem mondhattam. Mert mikor már nyitottam volna a számat, történt valami. Valami, ami egyáltalán nem illet bele ebbe az estébe, ebbe a történetbe. Hangos, éles, erőltettet nevetés szelte át rémisztő gyorsasággal a körülöttünk lévő, eddig üres teret. Ösztönösen megszorítottam Bill kezét, és közelebb bújtam hozzá. Mikor újra körbenéztem, már vagy húsz sötét alak állt körülöttünk.

- Hello srácok. – szólt egy rekedtes, barátságtalan hang. Egyikőnk sem válaszolt. Éreztem a derekamon Bill remegő kezét, és hallottam, ahogy egyre hevesebben ver a szíve.

- Na mi van Bill Kaulitz? Ilyenkor már nem vagy olyan nagy legény ugye? Ilyenkor már nem próbálkozol eljátszani, hogy fiú vagy? – továbbra sem szóltunk egy szót sem, bár eszembe jutott, hogy, Bill így kapucniban, ilyen sötétben, egyáltalán nem felismerhető. Ekkor egy félelmetes gondolat furakodott az agyamba, miszerint valóban nem is most ismerték fel… Valószínűleg már régóta követik…

- Szia Angyalom hát te ki vagy? – nézett rám egy újabb felszólaló, és közelebb hajolt hozzám.

- Hagyd őt békén. – szólalt meg rögtön Bill. Szavait hangos kacagás követte.

- Na… alakul. – mondta egy harmadik, igen pocakos, harmincas éveiben járó, kopasz férfi. Engem leginkább egy fosztogató kalózbandára emlékeztettek, és ez alól a viselkedésük sem volt kivétel. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom. Mindjárt felébredek. Mindjárt felébredek… De nem ébredtem, sőt, egy erős rántást éreztem a karomon. Valaki elrántott Bill mellől. Az arcát nem láttam, de hirtelen megcsapta az orrom az alkohol és az ápolatlanság undorító egyvelege. Bill rögtön felkiáltott, mire valaki belerúgott.

- Kuss legyen. – mondta egy eddig még ismeretlen, vékonyabb hang, és ő is belerúgott a már földön fekvő Billbe. Majd egy harmadik és egy negyedik rúgás… Végül már az engem fogva tartó férfin kívül, mindenki a fájdalomtól összegörnyedt Billt rugdosta, aki üvöltött kínjában, én pedig nem tehettem semmit… Könnyek szöktem a szemembe, és kétségbe esetten próbáltam magam kiszabadítani, de reménytelenül. Nem is tudom mennyi idő telt így el, számomra végtelennek tűnt minden perc, ahogy Billt néztem. Az egyre koszosabb, és véresebb barátomat, akinek már arra sem volt ereje, hogy tiltakozzon.

- Jót mulattunk aranyom nem de? – kérdezte valaki, majd hirtelen elengedtek, én pedig térdre estem. Mikor újra felnéztem már senki sem volt körülöttünk… Zokogva odamásztam Bill mellé. Megsimítottam, azt a puha baba arcát, amit most vér, sebek és piszok takart. Rám nézett. Tekintete most fáradt és gyenge volt. Iszonyúan megrémültem. Azt hiszem akart valamit mondani, de nem tudott. Én elkezdtem a zsebeiben kutatni, és megtaláltam a telefonját. Az enyém nem volt nálam, otthon hagytam. Az övé is ki volt kapcsolva, egy pillanatra meg is hatódtam, de aztán remegő kézzel megpróbáltam bekapcsolni. Fogalmam sem volt mi lehet a kódja…

- Bill! Bill! Néz rám! Kérlek… Kérlek, mond meg, hogy mi a telefonod kódja! – alig tudtam kinyögni ezt a pár szót, a sírás miatt már alig kaptam levegőt, úgy éreztem, megfulladok. Ő nagyon lassan, és erőtlenül megfogta a kezem és a nyakláncomra tette. Lenéztem. A medálom… A medálom, amit Billtől kaptam Karácsonyra. 14+16. Ez volt a hátulján. Akkor ennyi idősek voltunk, ő gravíroztatta bele, az angyalom hátuljába.

- Istenem… - mondtam, mire mintha egy halvány mosoly futott volna át az arcán, de lehet, hogy csak képzeltem, majd elvesztette az eszméletét. Görcsösen a pólójába markoltam, és igyekeztem összeszedni magam, és felhívni a mentőket, és Simont, vagy Tomot. Aztán csak ültem ott, fogtam Bill kezét. Már nem is fáztam, pedig hideg volt. Csend volt, viharelőtti csend.  A hintára néztem, majd az égre, a csillagok már egyáltalán nem látszottak, de a hold továbbra is vészjóslóan világított. Hinnem kellett volna neked. - Gondoltam magamban, majd a hintára pillantottam ahol Billt vártam. Magányosan lengett előre és - hátra, olyan volt mintha ült volna benne valaki. Pedig senki sem volt ott, hisz ilyenkor már senki sincs a játszótéren…

                                    2.rész    

   Vagy a szék volt nagyon kényelmetlen, vagy nagyon régen ültem már ott. Fogalmam sincs. Magam elé meredve bámultam a padlót. Fehér volt, akárcsak a falak. Az egyetlen, aminek színe volt ezen az emeleten, az a velem szemben lévő, felirat volt:

Harmadik emelet.

Nem is bírtam ránézni. Bántotta a szememet. Inkább továbbra is a padló, szinte megnyugtató ürességét néztem. Hirtelen becsapódott a mellettem lévő ablak, majdhogynem az üveg is kitört. Lassan felemeltem a fejem, és egy pillantás erejéig méltattam tekintettemmel a kint tomboló vihart. Más helyzetben megbabonázva néztem volna, ahogy a villámok belehasítanak az éjszaka kékébe, vagy ahogy az eső elmossa az előttem lévő fák képét, de most egyáltalán nem érdekelt mi van kint. Semmi sem érdekelt Billen kívül, aki ott feküdt tőlem pár méterre, mégsem láthattam. Mert én nem vagyok közeli hozzátartozó, az orvos megítélése alapján. Persze. Én dehogy. Bill lassan két éve a barátom, ráadásul a mentőket is én hívtam. Simonék még nem érkeztek meg, mert Gordon egyik ismerősének a szülinapjára mentek valami lehetetlen nevű faluba, messze innen Magdeburgtól, ezért ők sem adhattak engedélyt, hogy bemenjek. Tudtam, ha valamelyikőjük megtudná, hogy nem engedtek be, nagy botrány lenne, de éreztem, az orvos nem bízik bennem, őrült rajongónak néz, vagy azt hiszi én vagyok a tettes, vagy tudom is én… Tom sem jött még, ő is messziről utazik ide. Tulajdon képpen amikor még délután Bill hívott, hogy látni akar, még mondta is, hogy nem lesz otthon senki sem… Akkor még örültem neki. És hogy alakult ez az este… Itt ülök egy kórház folyosóján, koszosan, fáradtan, kisírt szemekkel, és a padlót bámulom, ahelyett, hogy a barátommal legyek édes kettesben, egymás karajiban. Ismét könnyek gyűltek a szemembe, de már fáradt voltam ahhoz is, hogy letöröljem. Csak hagytam, hogy a forró cseppek végig csorogjanak az arcomon, mikor az üres folyosó csendjét léptek törték meg. Az orvos volt az, aki nem akar beengedni, vetett rám, egy kedvesnek nem mondható pillantást és bement Billhez. Azt hiszem nem volt bent túl sokáig, bár az idő érzékem már teljesen elvesztettem. Amint kilépett az ajtón, hozzám fordult. Láthatóan zavarban volt.

- Bemehetsz. – mondta tömören, és feltűnt, hogy erősen gondolkozik rajta, hogy nem kéne-e elnézést kérnie, de végülis sikerült meggyőznie magát arról, hogy nem szükséges, mert végül csak annyit tett hozzá:

- Felébredt, és téged keres. – Természetesen, ennek a mondatnak, már a felénél, az ajtónál voltam, faképnél hagyva Dr. Strauss-t mint azt útközben leolvastam a köpenye zsebén lévő névjegykártyáról. A kórterem is ugyanolyan fehér volt, mint a folyosó. Bill ágya a terem másik végében volt, az ablaknál. Ő is a vihart nézte, de mikor meghallotta, hogy belép valaki, rögtön felém fordult. Én egy pillanatig megszeppenve álltam ott, majd látva azt az egészen halvány mosolyt, sápadt arcán, közelebb mentem, és leültem az ágya melletti székre.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt vagy. – mondta egészen halkan, és láthatóan minden szóval keményen megküzdött, nehezen vette a levegőt, mint később kiderült, mert három bordája is eltörött. Nem válaszoltam rögtön, csak megsimítottam azt a hihetetlenül puha arcát, majd óvatosan megfogtam a kezét.

- Miért? Mit hittél? Hogy haza megyek? – erre most ő nem felelt, csak nézett rám, nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, amikből igyekeztem kivenni, mire gondolhat. Végül megengedett egy fáradt mosolyt, és ismét kinézett az ablakon, de a kezem nem engedte el. Én óvatosan felültem az ágya szélére, és simogatni kezdtem.

- Simonék, és még Tom sincs itt. De természetesen már úton vannak. – mondtam, ő pedig alig láthatóan bólintott, a mellkasára tette a kezemet, és pár perc alatt mindketten elaludtunk.

Félig ülve, félig fekve nehéz ám hosszú távon aludni, de annyira kimerült voltam, hogy nekem így is sikerült. Mikor órákkal később felébredtem, eszembe jutott, hogy úgy tűnik Dr. Strauss mégis csak szükségét, érezte szerény személyem kiengsztelését, mert senki sem jött be szólni, hogy már ideje kimennem, és azt hiszem az adott látogatási időt, főleg Bill állapotát tekintve, messze kimerítettem. Halvány mosoly futott át az arcomon, majd kis időre magára hagyva Billt, aki édesen aludt, kilestem a folyosóra. Elméletem nem is okozott csalódást, rögtön Tommal találtam szembe magam. Furcsa volt őt így látni, ahogy megtörten ült ott. Láttam, hogy sírt is, a máskor pimasz ugyanakkor angyali tekintet helyett, most csak fájdalmat kereteztek mandulavágású szemei.

- A szüleitek még nem érkeztek meg? – kérdeztem tétován, mert szinte féltem attól, hogy majd válaszol, és nekem szembesülnöm kell, Tom, eddig számomra ismeretlen, komolyabbik énjével. De ő nem felet, csak megrázta a fejét, egy darabig még bámult maga elé, majd hirtelen felállt, és megszólalt.

- Mi történt? Bill hogy van? – mindent elmeséltem, majd hozzá tettem, hogy Bill alszik, már jobban van.

- Nem akartalak titeket felébreszteni. – mondta, és hallottam a hangján, hogy megnyugodott.  

- Jaj… Igazán… - hirtelen nem tudtam mit felelni. Tomnak miattam kellett itt ülnie? De ő mintha csak a gondolataimban olvasott volna, válaszolt.

- Ne értsd félre, semmi probléma. Viszont akkor hagyjuk még egy kicsit. Gyere, lent van egy automata. Igyunk valamit. Rád fér. – itt egy pillanatig megrökönyödve néztem rá, majd elnevettem magam.

- Jaaaj de izé vagy! Tudod, hogy nem úgy érettem! – mentegetőzött, de ő is nevetett.

- Persze… Tudom. – mondtam végül halványan mosolyogva, és elindultunk a lépcső felé.

                                 3. rész