Emlékek

Eléggé nyomott ez a nap.Az eget komor, szürke felhők borítják, szinte lóg az eső lába.Már reggel (na jó, ez túlzás, csak 11-kor keltem) eldöntöttem, hogy ma rendet rakok a rajongóink által küldött holmik közt.Odafent vannak a padláson, három nagy kartondobozban, évek szerint elrendezve.A 2005-ös nem olyan sok, bőven belefért egybe, de 2006-ban nagyon sok levelet, rajzot, párnát és miegyebet kaptunk, ezeket kell kettéosztanom és egy másik dobozba pakolni, nehogy elszakadjon vagy összegyűrődjön valami.A 2007-es doboz még messze nincs tele, de ha így haladunk, tuti hogy lassan annak is új dobozt kell nyitnom.

Most fél kettő van, elindulok a padlásra az újonnan beszerzett dobozzal.A padlásra hátul lehet felmenni, a házunkon lévő külső lépcsőn.Nagy nehezen felmegyek a dobozzal a lépcsőn, annyira nagy, hogy alig fér be az ajtón.

A legjobban a padlást szeretem a házunkban.Nagy, tágas helyiség, a tetőn ablakok vannak, amelyeken most bágyadt fény szűrődik be.A fényben porszemek szállingóznak, akár az apró hópelyhek.A földön keresztben nagyjából kétméterenként vastag gerendák vannak.

Átlépdelek rajtuk, a nagy dobozt magam után húzom a padlás túlsó végében lévő levélgyűjteményemhez.Odateszem a 2006-os doboz mellé, aminek már a tetején is levelek garmada van, ezek nem fértek be.Kinyitom az új dobozt és elkezdem belerakosgatni a leveleket.Néhánynál megállok, azoknál, amelyeknek nagyon szép a borítékja, esetleg szép kézírással van megcímezve.Teljesen belefeledkezek a holmik rakosgatásába, nem hallom meg az ajtó nyílását.

-Nem mondod, hogy mindet eltetted?!-Tom kiált fel mögöttem, mire én pár levéllel a kezemben megpördülök a tengelyem körül.

A testvérem és énköztem két gerenda van, nagyjából négy méterre vagyunk egymástól.

-Miért zavar?-kérdem tőle, mire ő átlépdel a gerendákon és kikapja a kezemből a leveleket.

-Csupa szemét az egész, nem értem miért gyűjtögeted őket.-mondja és egy mozdulattal kettészakítja a borítékokat.Ledobja őket, azokból kiesnek a levél darabjai, kék tollal írott szöveg bukkan elő.

-Most ezt miért csináltad?-kezdek nagyon dühös lenni Tomra.

-Te is tudod, hogy ez hülyeség.Mindegyikben ugyanaz van, egyet elolvasol és az összeset olvastad.Ráadásul annyira szánalmasak ezek a csajok.-Tom közelebb jön és félre akar lökni, hogy a dobozokhoz férhessen.

-Hagyjál békén!Nem kötelező elolvasni őket, de úgy gondoltam, hogyha egyszer vége lesz ennek a cirkusznak körülöttünk, akkor jó lesz elővenni őket.Emlékek!

Megfogom a csuklóját, így nem tud ellökni.

-Engedj oda!-kiabál rám.

Igazából még sosem veszekedtünk úgy igazán, csak kisebb összezörrenéseink voltak, de most az egyszer komolynak tűnik a helyzet.

Most már mindkét csuklóját fogom, megpróbálja magát kiszabadítani.Végül sikerül is neki és legnagyobb meglepetésemre teljes erőből arconcsap.Nem hittem volna, hogy ennyi erő szorult belé, elvesztem az egyensúlyomat és a dobozok közé esem.Bal tenyeremet az arcomra szorítom és rémülten nézek Tomra.Ő szintén megrémül attól, amit tett, de ez most nem érdekel.Megütött és szörnyen dühös vagyok rá.

Pillanatokon belül magamhoz térek az ütés okozta sokkból, felkelek és a testvéremnek ugrom. Ellököm, nem is próbál védekezni.Hátraesik és a fejét beüti az egyik gerendába.Elterül és nem mozdul többet.Az egész olyan hirtelen történik, hogy szinte fel sem fogom.Miután valamennyire eljut a tudatomig, hogy mit tettem odamegyek a földön fekvő testvéremhez.

-Jól van, ne hülyéskedj, kelj fel!-mondom neki erélyesen, azonban nem reagál.

Csak fekszik ott enyhén félrebillent fejjel félig a gerendán.Letérdelek melléje és megütögetem az arcát.A legrosszabbra számítva a mellkasára szorítom a fülem.A szíve sebesen ver.

Nem halt meg.

-Tom, térj magadhoz!Hallod?!-sírni kezdek, úgy rázom a testvéremet.-Kelj már fel!!!

A zokogás egyre jobban ráz, a könnyeimtől már semmit sem látok.Megtörlöm a szememet a felsőm ujjával, majd kibontom Tom haját és lefektetem a deszkákra.

-Mindjárt visszajövök.-mondom neki, habár tudom, hogy nem hall engem.

Lerohanok a lépcsőn, majdnem le is esem és befutok a házba.

-Anya!-kiabálom már az ajtóból.-Anya!

Anya a konyhából jön elém.Meglepődött arcot vág, nem is sejti milyen szörnyűség történt.

-Miért sírsz, kicsim?-kérdezi és letöröl egy könnycseppet az arcomról.

-Anya, Tom odafent van a padláson, összevesztünk, aztán pofonvágott, én ellöktem, beütötte a fejét és nem mozdul.-hadarom egy szuszra.Közben a zokogás meg-megakasztja a hangomat.

Látszik anyán, hirtelen nem érti miről van szó, olyan gyorsan mondtam el az esetet.

-Verekedtetek?-kérdezi végül.

-Igen, de most ez nem lényeges, Tom elájult vagy nem is tudom, gyere!-kézenragadom és hátrahúzom a padlásra vezető lépcsőhöz.Felmegyünk rajta és rögtön Tomhoz futok.Anya kicsivel utánam ér oda és leguggol melléje.Gyengéden felemeli és az ölébe fekteti Tomot.

-Kicsim, térj magadhoz.-finoman elsimítja Tom arcából a rasztatincseket.-Hallasz engem?

Semmi válasz.Tom nem mozdul, semmi jelét nem adja, hogy hallja anyát.Újra feltör belőlem a zokogás, nem tudok már rendesen levegőt se venni.

Anya még pár percig beszél Tomhoz, aztán rámnéz.

-Hívom a mentőket.-jelenti ki én pedig odamegyek, hogy átvegyem Tomot az öléből.

Anya sebesen távozik, csak a lépteit hallom, majd az ajtó csukódásának hangját.

-Tom, nem akartam, ne haragudj rám!-mondom neki sírástól reszkető hangon, majd magamhoz szorítom.

Nem érzékelem az idő múlását, egyszer csak hallom ahogy többen jönnek fel a lépcsőn.

-Ott van hátul!-irányítja anya a mentősöket.Többen körbevesznek, az egyik mentős letérdel mellénk.

-Ugye nem fog meghalni?-kérdezem tőle továbbra is Tomot szorongatva.

-Ne félj, nem lesz semmi baja.-mondja nekem majd int, hogy fektessem le a testvéremet a földre.

Megvizsgálják és mivel nem lehet hordágyon levinni a lépcsőn, az egyik mentős felveszi Tomot és kimegy vele az ajtón.Fel sem fogom, üveges tekintettel bámulok a dobozokra.

Hogy tehettem ilyet?Miért nem gondolkoztam, mielőtt ellöktem?Olyan hülye vagyok!

Hirtelen egy kezet érzek a vállamon.Megfordulok, anya az.

-Gyere, megyünk a kórházba.-azzal felém nyújtja a kezét.Felállok és kivezet az ajtón, majd le a lépcsőn.Nem igazán érzékelem az eseményeket, csak megyek amerre anya visz.

Beülünk a mentőautóba, rögtön Tomra téved a tekintetem.Rasztahaja lelóg az ágyról, szája résnyire nyitva van, és nem mozdul, csak a mellkasa emelkedik-süllyed egyenletesen.

Elindulunk, én pedig anya vállára dőlök, úgy nézem a testvéremet.Anya megfogja a kezem és simogatni kezdi.Újból átélem azt, ami a padláson történt és amikor az agyamban megjelenik az eleső Tom képe, hirtelen megszorítom anya kezét.Anya is megszorítja az enyémet és megcsókolja a halántékomat.Átkarol, én pedig hozzábújok.Hogy lehettem ennyire barom?!

Szegény Tom!Mi van, ha soha nem tér többé magához?Ha örökre ágyon fog feküdni és mindenféle csövek lógnak majd ki belőle, hogy életben tartsák?

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de egyszercsak megállunk.Ez valamelyest magához térít.Mi szállunk ki először anyával, utána kiemelik Tomot is.Az egyik mentős betakarja őt.

-A hátsó ajtón megyünk be, külön kórtermet fog kapni.-mondja valaki, de nem tudom ki az, mert folyamatosan csak a testvéremet nézem.

Közben beérünk a kórházba.A folyosókon szinte senki, valószínűleg ide csak néha hoznak betegeket.Bevezetnek minket egy kórterembe.Leülünk anyával egy-egy székre, onnan nézzük, ahogy Tomot átemelik az ágyba a hordágyról.Anyából most tör ki a zokogás.Biztosan most nyugodott meg valamelyest, hogy a fia már jó kezekben van, most jutott el odáig, hogy felfogja, mi is történt.

Az egyik nővér észrevesz minket és egy csomag zsebkendőt ad nekünk.

-Köszönjük.-mondom neki halkan, mire ő visszatér Tomhoz.

Anya elvesz egy zsebkendőt és beletemeti az arcát.

 -Jaj, anya!Én nem akartam!Csak nagyon dühös lettem rá.Bocsáss meg nekem, kérlek!- odabújok anyához, mire ő megtörli az arcát és rámnéz.

-Nem a te hibád, véletlen baleset volt.Tudom, hogy nem akarnád bántani Tomot.És ő se téged.

-megsimogatja az arcomat és erőltetetten rámmosolyog.

Visszanyelem a könnyeimet és én is elmosolyodom kissé.

Egy orvos jön oda hozzánk és kéri, hogy anya menjen ki vele.Én mondom, hogy bentmaradok Tommal.Mikor mindenki kimegy, a testvérem ágyához sétálok.Ruháit levették róla és az ágy mellett lévő székre tették őket.Tom fölé hajolok és megsimítom egyik raszta tincsét.

-Térj magadhoz, nekünk még sok dolgunk van.-Tom nem reagál, olyan mintha csak aludna.

Leülök a székre és megfogom a kezét.

Már nem szólok hozzá, teljesen felesleges.Csak ekkor veszem észre, hogy infúzióra kötötték.

A kézfejébe szúrták a tűt, a vékony csövön át lassan áramlik a folyadék.Csak ülök ott és fogom a testvérem kezét.Üresnek érzem az agyamat és az egész testemet.Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire anya visszajön.Csak akkor veszem észre, hogy ott van, amikor a vállamra teszi a kezét.

-Mit mondott az orvos?-kérdem, de nem érzem magaménak a hangomat, mintha valaki más beszélne helyettem.

Anya óvatosan leül Tom ágyának szélére, vet egy pillantást eszméletlen fiára, majd rámnéz.

-Csak 30% esélyt látnak rá, hogy épen magához tér.-mondja és egy könnycsepp hagyja el a szemét, végigfolyik az arcán, majd lecsöppen Tom takarójára.

-Hogyhogy épen?-nem értem, mire gondolhatott az orvos, mikor ezt mondta.

-Nagy ütés érte az agyát és lehet, hogy megsérült.Még ha magához is tér egyszer, lehet, hogy nem fog tudni mozogni vagy beszélni…-anya hangja sírásba fullad.

-De lehet, hogy már nem is fog magához térni, örökre eszméletlen marad.-anya tovább sír, én pedig arra gondolok, hogy tönkretettem a testvérem életét.Mekkora egy hülye vagyok!

-Persze ez még egyáltalán nem biztos, többször meg kell vizsgálniuk ahhoz, hogy pontosan meg tudják mondani, hogy mi fog vele történni.-mondja anya és a kezemért nyúl.

Én megfogom, anya pedig megszorítja a kezem.

-Anya, ha Tom magához tér, de beteg marad, akkor én örökre vele maradok és mindig vigyázni fogok rá, sose hagyom majd el.-ígérem anyunak és szentül el is határozom, hogy ha törik, ha szakad ez így is lesz.

Anya elmosolyodik, majd Tomra néz, aki csak fekszik békésen, csukott szemmel.Arca nyugalmat tükröz, teljesen olyan, mintha csak aludna.

-Ne hozzak neked valamit enni?-kérdi anyu váratlanul, mire én megrázom a fejem.

-Nem tudok enni egy falatot se.Nincs étvágyam.-mondom, majd felkelek a székről és az ablakhoz sétálok.Odakint egyre sötétebb van, még nem kéne estelednie, de a felhők egyre csak gyülekeznek az égen a maradék fényt is megvonva a földtől.Az ablak a kórház szépen gondozott hátsó kertjére néz.A bokrok formára vannak nyírva, köztük díszburkolatú köves út kanyarog.

Hirtelen valami eszembe jut és anyához fordulok.

-Az orvosok ugye nem mondják el senkinek, hogy Tom itt van?-nem akarom, hogy holmi újságírók háborgassák a testvérem nyugalmát.

-Azt mondták, számíthatunk a diszkréciójukra.Senkit nem engednek be rajtunk kívül.-mondja anya.

Bólintok, hogy jónak tartom a dolgot.Ránézek Tomra, még mindig ugyanúgy fekszik, semmi jelét nem adja, hogy érzékel minket vagy bármi mást a külvilágból.

Visszamegyek az ágyához és leülök a székre.

-Gordon nemsokára itt lesz.Felhívtam őt kintről.-töri meg a csendet anya.-Majd ő hazavisz minket.

-De én itt akarok maradni Tommal.-jelentem ki határozottan.Hogy hagyhatnám itt Tomot, amikor ekkora szörnyűség történt?

-Nem ülhetsz itt mellette egész éjjel.Nem tudsz rajta segíteni.Ha ez használna én sem mozdulnék mellőle.-mondja anya és megfogja a kezemet.

-Igazad van.-a sírás újra feltör belőlem.-De én nem vagyok képes elhinni, hogy ez történt!

Ráadásul miattam!

-Mondtam már, hogy senki nem hibáztat téged.Csak véletlen baleset volt.-nyugtatgat anyu, felkel Tom ágyáról, odaáll mellém és a fejemet kezdi simogatni.Engem szüntelenül ráz a zokogás, nem vagyok képes elfogadni ezt az egész őrületet, ami történt.

Most sem érzékelem az idő múlását, de az ajtó nyílására odafordulok.Gordon jön be és odasiet hozzánk.Beszélnek valamit anyuval, de nem is hallom, csak sírok tovább.Lassacskán levegőt se kapok és csak szaggatottan tudok valamennyire lélegezni.

Az egész szoba elsötétedik, még hallom, ahogy anya a nevemen szólít, aztán teljes csönd lesz.

Még mindig Tom ágya mellett vagyok a széken mikor magamhoz térek.Anya az első akit meglátok.Tom ágyán ül és a kezemet simogatja.Szörnyen fáradtnak érzem magamat, abban sem vagyok biztos, hogy meg tudok egyáltalán mozdulni.

-Mi történt?-préselem ki nagy nehezen.

-Elvesztetted az eszméletedet egy kis időre.Azt mondta az orvos, hogy a nagy megrázkódtatás miatt van.Beadott neked egy nyugtatóinjekciót.-mondja anyu.

Kicsit lassan fogom fel a dolgokat, de végül eljutnak az agyamig anya szavai.Tekintetem Tomra siklik.Még mindig ugyanúgy fekszik, teljesen olyan, mintha kővé vált volna.

-Induljunk szerintem.-hallom meg Gordon hangját.Anya felkel és magával húz.Mind elköszönünk Tomtól, én adok egy csókot a homlokára.

„Nagyon szeretlek, kérlek térj magadhoz.Nagyon hiányzol.”-mondom neki magamban, remélem ezeket a ki nem mondott szavakat valamiképp felfogja.

Aztán elindulunk kifelé az ajtón.Mindent úgy látok, mint egy lassított felvételt.Ahogy megyünk a folyosón, csak részben fogom fel azt ami körülöttem van.Pár nővér megbámul minket, valószínűleg felismertek, de ez most egyáltalán nem érdekel.

Kimegyünk az épületből és beülünk a kocsiba.Anyu hátraül velem és pedig azonnal a vállára dőlök, ahogy leülünk.Szerintem egy kis altatót is adtak be nekem, nem csak nyugtatót.

Furcsamód megnyugodtam, eszembe se jut megint sírvafakadni.Szokatlan tettvágyat érzek aziránt, hogy Tomot magához térítsem.Valahogy sikerülnie kell, nem hagyhatom ilyen állapotban a testvéremet.

Kinézek az ablakon és a félhomályban elsuhanó házakat és embereket bámulom.Hirtelen megállunk, ettől picit magamhoz térek és meglepődve veszem észre, hogy már hazaértünk.

Amikor beérünk az udvarra Scotty rohan hozzánk, de mivel nagyon okos kutya, érzi a bajt és nem ugrál ránk, mint ahogy szokott.Megsimítom a fejét, ő pedig érdeklődve néz rám.

Anyu és Gordon visszafordul hozzám a ház ajtajából.

-Még itt maradok egy kicsit Scottyval.-mondom nekik, mire anyu bólint és bemennek.

-Figyelj rám, Scotty.Tom nagyon beteg, lehet hogy soha többé nem tér magához.-Scotty leül és okos szemeivel figyel engem.-Lehet, hogy többé nem jön haza.

Scotty továbbra is mozdulatlanul mered rám, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve megölelem őt.Nyüszít egy picit és megnyalja az arcomat vígasztalásképp.

-Most bemegyek, nagyon álmos vagyok.-megsimogatom a fejét és bemegyek a házunkba.

Tom nélkül máris sokkal komorabbnak tűnik az épület.Az egész házat sötétség borítja, anyuék nem kapcsoltak fel egyetlen lámpát sem.Felmegyek az emeletre, egyedüli fény csak a hálószobájukból szűrődik ki.Nem megyek be hozzájuk, a csukott ajtón keresztül is hallom anyu sírását.

A folyosó másik oldalán van Tom szobája, amellett pedig az enyém.Odamegyek a testvérem szobájának ajtajához és benyitok.Odabent szinte már teljes sötétség honol.Elbotorkálok az éjjeliszekrényig és feloltom a kislámpát.Tom iszonyatos rendetlenséget hagyott maga után.Az asztalon, az ágyon, a széken de még a földön is van egy-egy baseballsapka.Összeszedem őket és beteszem a szekrény aljába a többi közé.A pólói és a cipői is szanaszéjjel vannak, azokat is összeszedem, a pólókat összehajtogatom, a cipőket összepárosítva a szekrény elé teszem.

Tom biztos örülni fog neki, ha egyszer hazajön, hogy rendet raktam nála.

Hirtelen iszonyú álmosság jön rám és alig bírom nyitva tartani a szememet.Majd holnap folytatom a rendcsinálást.Leoltom a lámpát és nehéz szívvel lépek ki a szobából.Átmegyek az enyémbe, ahol rögtön leülök az ágyamra.Lerúgom a cipőmet, de arra már nincs erőm, hogy levetkőzzek.Úgy ahogy vagyok, ruhástul elnyúlok az ágyamon.Utolsó gondolatom természetesen Tom, de lassacskán ő is beleveszik a sötétségbe.Aztán lecsukódik a szemem és mély álomba zuhanok.

Reggel úgy ébredek, mint akit össze-vissza vertek.Miután magamhoz térek, megpróbálok felkelni az ágyból, de csak másodjára sikerül összeszednem magam annyira, hogy felüljek.

Pár percig azt hiszem, hogy a tegnapi eseményeket csak álmodtam és hogy Tomnak kutya baja, a szobájában alszik.Aztán hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy mindez nem álom, hanem a valóság.Tekintetem a digitális kijelzős óra kék számaira téved : 7 : 13.Utoljára akkor keltem fel ilyen korán, amikor még iskolába jártunk Tommal.

Felállok és kimegyek a folyosóra.A függönyök mind el vannak húzva, félhomályba burkolózik a házunk.Leballagok a konyhába.Nincs bent senki, anyuék nyilván alszanak még.

Hirtelen nagyot kordul a gyomrom.Csak ekkor jut eszembe, hogy tegnap ebéd óta egy árva falatot sem ettem.Előszedem a gabonapelyhet, a tejet és a müzlistálamat.Alig bírom visszanyelni a könnyeimet, mert amikor benyúlok a konyhaszekrénybe, meglátom Tom tálját is.Bár itt lenne és együtt ehetnénk!

Leülök az asztalhoz, tejet öntök a tálba aztán belezúdítok nem kevés gabonapelyhet.Annyira éhes vagyok, hogy az egész dobozt meg tudnám enni.Ahogy kanalazni kezdem a tejből a darabkákat, ismerős lépteket vélek hallani.Teljesen olyan, mintha Tom jönne le az emeletről, kettesével szedve a fokokat.Mindjárt itt lesz és felháborodva fogja kérdezni, miért nem vettem elő az ő tálját is.Csalódottan veszem tudomásul, hogy csak hallucináltam.

Ugyan éhes vagyok, mégis alig bírom megenni a reggelimet.Amikor végzek, elmosom a tálamat, mert anyu nem szereti ha mosatlant hagyunk magunk után.

Újra felmegyek az emeletre.Le kéne zuhanyozni, de nincs hozzá erőm.Talán még mindig nem múlt el az altató hatása.Visszafekszem az ágyamba és magamra húzom a takarómat.Aludni már nem tudok, de nagyon gyengének érzem magam.Az órámra nézek és figyelem, ahogy múlnak a percek, ahogy növekszik a Tom nélkül eltöltött idő.

Egyszer csak lépteket hallok, de nem tudom anyu vagy Gordon ébredt-e fel.A hang közeledik és anyu nyit be hozzám.Elmosolyodik kissé és az ágyamhoz jön.

-Szia, kicsim.Mióta vagy fent?-kérdezi és a fejemet kezdi simogatni.

-Csak félórája.Már reggeliztem.-mondom halkan.-Mikor megyünk be Tomhoz?

-Korán megebédelünk és utána indulunk.-feleli.

Szegény anyu évekkel öregebbnek néz ki.Az arca ráncos lett a sok sírástól.Valószínűleg én se festek szebben.

-Jó.Ott szeretnék lenni mellette.Szüksége van ránk.-mondom és behunyom a szemem.

-Olyan fáradt vagyok anya.

-Sok nyugtatót kaptál tegnap, biztos annak a hatása.Pihenj csak.-abbahagyja a fejem simogatását és hallom amint kimegy a szobámból.

Egy darabig üresnek érzem a fejemet, aztán eszembe jut Georg és Gustav.Még nem is tudják, mi történt.Fel fogom őket hívni, de nem most, még korán van és különben sem tudom hogy hová tettem a telefonomat.Meg nem is tudnám pillanatnyilag értelmesen elmondani mi is történt, annyira ki vagyok borulva.

Ahogy kezd világosodni úgy rajzolódik ki előttem az éjjeliszekrénymen lévő kép körvonala. Odanyúlok érte.Én és Tom vagyunk rajta, még a Devilish-es időszakunkból.Olyan, mintha ezer éve lett volna.Akkoriban nagyon boldogok voltunk.Tom is boldognak tűnik a képen.

Könnyek szöknek a szemembe, teljesen elhomályosítva a fotót.

Szegény Tom!Mit tettem vele!Az egészről én tehetek!Ha nem gyűjtögetem azokat az ostoba leveleket, akkor nem lett volna rám dühös és nem történik meg ez a borzalom.

Csendben folynak a könnyeim a párnára.A mellkasomhoz szorítom a fényképet és lassan el is alszok.

Mikor felébredek, döbbenten veszem észre, hogy már fél 12.Indulni kell a kórházba.Anya miért nem szólt, hogy menjek ebédelni?

Visszateszem a fotót az éjjeliszekrényre és leszaladok a földszintre.Anya éppen tálal, mennyei illatok lengik be a konyhát.

-Pont most akartam szólni, hogy gyere.-néz fel az evőeszközök rakosgatásából.

-Siessünk, Tom vár minket.-jelentem ki határozottan és leülök a helyemre.Velem szemben Tom szokott ülni.Újra gombóc nő a torkomban, ahogy az üres székére nézek.

Anyu közben kiszedi nekem a levest és kisvártatva Gordon is megjelenik.Mindenki igyekszik gyorsan enni, a második fogást is pillanatok alatt eltüntetjük, hogy minél hamarabb indulhassunk Tomhoz.

Mikor végzünk, felszaladok a szobámba, tiszta ruhát veszek magamra, valamelyest megfésülködöm, indulnék is lefelé, amikor újra eszembe jut Gustav és Georg.Fel kéne őket hívni, csak fogalmam sincs, hogy hol lehet a telefonom.Nem igazán vagyok a rend híve, ezért egyáltalán nem lepődök meg, amikor az ágy alá esve találom meg szegénykét.Széthajtom és gyorsan kikeresem Gustav számát.

Hármat csöng mire felveszi.

-Szia!-köszön vidáman.

-Szia.-köszönök vissza letört hangon.

-Mi a baj?-kérdezi.

Vázlatosan elmondom mi is történt tegnap.A végére újra elszorítja az a bizonyos gombóc a torkomat.

-Most indulunk a kórházba.-fejezem be végül.

-Ezt ugye nem mondod komolyan?-kérdezi hitetlenkedve.

-De, sajnos igaz és mindenről én tehetek…-kibuggyannak a könnyeim és végigfolyva az arcomon a földre hullanak.-Be tudnátok jönni Georggal a kórházba?

-Persze, majd felhívom őt.-ajánlja fel készségesen.

-Köszönöm, nagyon rendes vagy.-mondom neki.

-Akkor majd bent találkotunk.-azzal elköszönünk én pedig gyorsan megtörlöm az arcomat és a szememet, majd lemegyek az előszobába, ahol anyu és Gordon már felöltözve várnak engem.

-Felhívtam Gustavot.Bejönnek Georggal a kórházba.

-Jól van.Talán segít valamelyest ha Tom hallja a hangotokat.-bíztat anyu és megfogja a kezem.

Kimegyünk a kocsihoz, Scotty a kapuig kísér minket, érzi a bajt, ezért csak egész diszkréten csóválja a farkát.

Beülünk az autóba, anyu most is hátraül mellém.Fáj őt ilyen megtörtnek és szomorúnak látnom.Hiába mondja, hogy nem én vagyok a hibás abban ami történt én mégis úgy érzem, hogy csakis miattam történt ez az egész.

Egész úton kifelé bámulok az ablakon.Nézem ahogy a házak, az emberek elmaradnak mögöttünk.Némelyek mosolyognak, néhány kisgyerek boldogan nevet.Valaki még tud nevetni ezen a földön.Ők nevetnek, míg én életem legnagyobb traumáját élem át.

Mikor megérkezünk a kórházhoz azonnal kiszállok és türelmetlenül várom, hogy anyuék is kiszálljanak.Elindulunk befelé, mint amikor jöttünk el tegnap, most is sokan megbámulnak minket.

Már majdnem Tom kórterméhez érünk, amikor feltűnik a tegnapi orvos.Köszön nekünk, majd elmondja, hogy semmi változás nem állt be a testvérem állapotában.És valóban, mikor bemegyünk hozzá ugyanúgy fekszik ott mint tegnap.Összeszorul a szívem, ahogy végignézek rajta.

Szegény szerencsétlen testvérem!Mi van, ha nem tér többet magához?Mihez kezdek nélküle?

Hogy lehetek ilyen önző, hogy most is csak magamra gondolok?Micsoda egy önző dög vagyok!

Teljesen magam szapulásába merülök, amikor anya megfogja a kezem és Tom ágyához megyünk.Most ő ül le arra a székre, amin én ültem tegnap.

-Nem ülsz le?-kérdezi Gordon és az ágy túloldalán lévő székre mutat.

-Nem.-mondom halkan és megrázom a fejem, mire ő leül a székre.

Anya óvatosan megfogja Tom kezét, vigyázva nehogy az infúzió tűjéhez érjen.

-Meleg a keze.-mondja kis idő múlva.

-Akkor a vérkeringésével nincs baj.-jelenti ki Gordon és megfogja Tom másik kezét, majd pár pillanat múlva visszateszi az ágyra.

Egyszercsak meghallom az ajtó nyitódását.Odanézek, Georg és Gustav jönnek be.Egészen óvatosan lépkednek, szinte attól félnek, hogy Tom felébred.

-Sziasztok.-köszönök nekik olyan halkan, hogy jószerivel énmagam sem hallom.

A fiúk köszönnek anyuéknak is, anyu csak bólint egy kicsit üdvözlésképp.

-Szia.Van valami változás?-kérdezi Georg és Tomra néz.

-Semmi.Ugyanolyan az állapota, mint tegnap volt.-mondom és a könnyek megint gyülekezni kezdenek a szememben.

-Amikor elmondtad mi történt, nem akartam elhinni.-Gustavon látszik, hogy még most se hiszi el, hogy Tom nem hall minket.

-Először én is azt hittem, hogy Gustav csak hülyéskedik.-mondja Georg.

-Valóban hihetetlen.-szólal meg hirtelen anyu.-Szegény kisfiam!-sírni kezd, ez löketet ad az én könnyeimnek is, érzem, ahogy kibuggyannak és elindulnak lefelé az arcomon.

Gustav és Georg még sosem láttak engem sírni, kicsit megilletődve néznek rám, nem tudják hova tenni ezt a dolgot.

Előveszek egy zsebkendőt és felitatom vele a könnyeimet.

-Valamit ki kell találnunk, hogy magához térítsük.-jelentem ki határozottan.-Nem maradhat ilyen állapotban.

-De hát mit tehetnénk?-kérdezi Georg.-Ha az orvosok sem tudnak rajta segíteni mi hogy tudnánk?

-Fogalmam sincs, de én nem vagyok képes elviselni ezt!Szükségem van rá!-egyre feljebb emelkedik a hangon.-És neki is ránk!

-Kicsim semmit nem érsz el azzal, ha kiabálsz.-mondja csendesen anya a könnyeit törölgetve.-Majd az idő megold mindent.Az orvos azt mondta, hogy ők se tudnak semmit tenni.Stabilizálták az állapotát és várnak.

-Anyádnak igaza van.Mi se tudunk semmit csinálni azon kívül, hogy várunk.-szólal meg Gordon.

Mélyen szívom be a levegőt és végignézek a többieken.Hát miért nem képesek megérteni, hogy nekünk kell segíteni Tomon, ő magától nem tud kikerülni onnan, ahol most van?

-Igazatok van.-egyezem bele látszólag a dologba, de belül érzem, hogy nekem kell segítenem a testvéremen, én vagyok az egyetlen, aki megmentheti.

Nem tudom, honnan támadnak ilyen gondolataim, de azt pontosan tudom, hogy igazam van.

Egy jó darabig egyikünk se szól, csak nézzük Tomot.

-Ideje hazamenni.-mondja egyszercsak anya és én nem hiszek a fülemnek.

-De miért?-kérdezem tőle értetlenül.

-Mert nem vagyok képes így látni őt.-anya újra zokogni kezd, Gordon odamegy hozzá és átöleli.-Ne haragudj, Bill!

-Nem haragszom, anya.-mondom a könnyeimet nyeldesve.

Megértem őt.Ő hordott ki, ő szült meg minket, látta ahogy felnövünk, ahogy megtaláljuk azt, amit szeretünk, ahogy mosolygunk, ahogy sírunk.Ha betegek voltunk ápolt minket, ha boldogok voltunk együtt nevettünk, ha szomorúak voltunk, megvígasztalt minket, próbált segíteni a bajunkon.De most nem tud segíteni Tomon, csak tehetetlenül nézi a fiát, ahogy az élet és halál közt lebeg.

-Jaj anya annyira szeretlek!-a nyakába borulok és rázni kezd a zokogás.-Te vagy a legjobb anya a világon!

Megpuszilja az arcomat és én is az övét.

-Én is szeretlek benneteket, kicsim, ezt te is tudod.Nálatok fontosabb senki nem lehet számomra.De most egyszerűen nem tudok mit tenni.Nem tudom visszahozni Tomot.-újra a testvéremre néz.

-Akkor majd én megpróbálom.-jelentem ki és elmosolyodom kissé.-Itt maradok vele.Majd hívunk taxit, ha haza akarunk menni.

Anyu bólint és Gordonhoz fordul.

-Induljunk.-csak ennyit mond, aztán kézenfogva kimennek az ajtón.

Mindhárman szótlanul nézünk utánuk.

-Neked van valami ötleted, hogy mit tehetnénk?-kérdezi Georg.

Odamegyek Tom ágyához és tanácstalanul nézem őt.

-Nincs, de biztosan eszembe fog valami jutni.-lázasan gondolodom, hogy mit is tehetnénk.

-Nem hittem volna, hogy valaha ilyen történhet bármelyikünkkel is.-mondja Gustav.-Főleg Tommal, ő mindig olyan…

-…olyan eleven és erős volt.-fejezem be helyette a mondatot.-Én tehetek róla!-kiáltok fel és újra sírni kezdek, könnyeim pillanatokon belül elhomályosítják a látásomat.-Miattam történt!

Ha nem vagyok olyan hülye, hogy gyűjtögetem azokat a leveleket, akkor Tom sosem haragszik meg rám és ez nem történik meg!

-Fölösleges magadat hibáztatnod, véletlen baleset volt.-mondja Gustav.

-Nem igaz!A levelek miatt vesztünk össze, Tom nem akarta, hogy eltegyem őket, de én mégis eltettem, de nem kellett volna!Ti nem voltatok ott, úgyhogy ne próbáljatok nekem semmit bemagyarázni!-magamon kívül vagyok, úgy kiabálok mint még talán soha.

Mikor befejezem, sűrűn veszem a levegőt, a fiúk úgy néznek rám, mint egy őrültre.

Egy idő után megsajnálom őket.

-Ne haragudjatok, nem akartam így ordítozni.-mondom és leülök arra a székre, amelyiken anya ült még az imént.

-Semmi baj.-szól megértően Georg.-Már megszoktuk.

-Ti olyan rendesek vagytok, hogy elviseltek engem, pedig nem könnyű.-abbahagyom a sírást és elmosolyodom.-Tudom, hogy sokszor kiabálok és hisztizek, bocsánatot kérek.

-Hát néha nagyon kiborítóan tudsz viselkedni.-jegyzi meg Gustav.-Ha megfigyelted, olyankor mindig igyekszünk magadra hagyni.

-Én pedig utánatok megyek, hogy legyen kinek mondanom a magamét, tudom, tudom…-halkan felnevetek, ahogy eszembe jutnak a dühkitöréseim.Szegény többiek azt se tudják olyankor, hogy merre meneküljenek előlem.

-Máskor, ha hisztizni kezdek öntsetek le hideg vízzel.-javaslom nekik, mire ők is nevetni kezdenek.

Aztán újra Tomra nézek.Milyen jó lenne ha tudna velünk beszélgetni, biztos az orrom alá dörgölné, hogy milyen nehéz velem néha.Elhordana mindennek, aztán magamra hagyna, hagy dühöngjek tovább.

Odanyúlok és megigazítom egyik raszta tincsét a párnán.Továbbra sem adja semmi jelét, hogy hallana minket, pedig az előbb elég hangosan kiabáltam.

-Szerintetek mit tehetnénk érte?-kérdezem, habár tudom, hogy erre nincs válasz.

-Csak várni tudunk.-mondja Gustav.-Anyukád is azt mondta, hogy az idő majd mindent megold.

-De én úgy érzem, hogyha várunk, akkor Tom csak még mélyebbre süllyed, még messzebb kerül tőlünk.-rázom meg a fejem.-Nem bírom tétlenül nézni.

-Pedig nem tehetsz mást.Csak várhatsz.-válaszolja Georg.

Egy darabig egyikünk se szól, ilyen helyzetben nehéz bármit is mondani.

Percek teltek el, majd a percekből órák, az órákból napok, végül a napokból egy hónap lett és Tom még mindig nem tért magához.Én teljesen magamba zuhantam, sem enni, sem inni nem voltam hajlandó, csak ha anya belém diktált valamicskét.Őmaga éveket öregedett, gyakorlatilag egymásban tartottuk a lelket.

A közvélemény számára hihető mesét találtunk ki.Először azt terjesztettük, hogy két hétre elutaztunk, majd azt, hogy súlyos hangszálgyulladásom lett és egyáltalán nem tudok beszélni se, nemhogy énekelni.

Gustavval és Georggal mindennap bementünk a kórházba, de csak annyit tehettünk, hogy tétlenül néztük Tomot, aki most már napról napra egyre sápadtabbnak és kisebbnek tűnt.

Azt mondták az orvosok, hogy egyre kevesebb az esély, hogy magához tér.

Most éppen a padlásra megyek, hogy befejezzem a levelek pakolgatását.Azóta nem voltam fent, hogy Tom rajtakapott.

Nehéz szívvel lépkedem át a gerendákat, mikor a dobozokhoz érek, leülök a földre.Hirtelen észreveszem azt az anyagdarabot, amivel össze volt fogva Tom haja és amit én szedtem ki a hajából amikor elájult.

Megfogom a fekete szövetet és magamhoz szorítom.Úgy érzem, hogy nem csak egy hónap, hanem egy egész évszázad telt el azóta, hogy az a szörnyűség történt.Még mindig élénken él bennem az egész eset, és ahányszor látom Tomot elesni annyiszor összerándulok, és mindannyiszor könnyek nélkül sírva fakadok.

Egyik este hallottam, amint anya és Gordon rólam beszélnek.Állítólag azt mondta az orvos, hogy pszichológushoz kell engem vinni, hogy újra normális tudjak lenni.Dehát hogy tudnék Tom nélkül normális lenni?Szükségem van rá!

A szövetdarabbal a kezemben elindulok lefelé.Késő este van, erős félhomály borul a házunkra és az udvarra.Felmegyek a szobámba, levetkőzök és befekszem az ágyamba.

Egyáltalán nem vagyok éhes, habár ha jól emlékszem csak reggel ettem pár falatot, amit anya szinte úgy adott a számba.

Jó ideig bámulok a sötétbe, amíg el nem alszok.

Álmomban egy különös helyen találom magam.Minden fekete körülöttem.Nem tudom hol kezdődik a talaj, esetleg falak vannak körülöttem vagy kint vagyok valahol a szabadban.

Elindulok előre.Pár lépés megtétele után az a furcsa gondolatom támad, hogy Tomnak itt kell lennie valahol.Gyorsítok a lépteimen, szinte már futok.

-Tom!Hol vagy?!-kiáltom bele a semmibe, de nem érkezik válasz.

A csönd szinte bántja a fülemet, körbenézek, de mindenhol csak áthatolhatatlan sötétséget látok.

-TOM!!!-kiabálom torkomszakadtából és térdre esem.

Megérintem a talajt, de különös módon nem érzek semmit, mintha a levegőbe nyúlnék, nem ütközik bele semmibe a kezem.Újra körbenézek, de a rejtélyes hely még mindig a sötét arcát mutatja.Sehol semmi fény, semmi tájékozódási pont.

Aztán, valahonnan távolról, mintha egy másik szobában lenne, Tom hangját vélem meghallani.

-Tom!Hol vagy?Azért jöttem, hogy segítsek neked!Vissza kell hozzám jönnöd!Anyuéknak is szükségük van rád!-kiáltom bele a semmibe, egy darabig csönd van szavaim után.

-Segíts!Itt vagyok!-most már közelebbről hallom a hangot és kezdek megbizonyosodni afelől, hogy ez tényleg a testvérem hangja.

Felkelek az anyagtalan földről és újra körbenézek, de nem látok semmit.

-Tom!Hallasz engem?-kérdezem a feketeségtől, mire azonnal válasz érkezik, méghozzá egész közelről.

-Igen, itt vagyok!Nézz le!-kiabálja Tom, mire magam alá nézek.

Meglátom őt, olyan mintha egy szakadék felett állnék, amibe nem lehet belezuhanni.Újra letérdelek és lenyújtom neki a kezem.

-Próbáld megfogni a kezem!Kiszabadítalak!

-Nem bírom, túl messze vagy!-kiabálja kétségbeesetten.

Megpróbálok mélyebbre nyúlni, mire egy pillanatra összeér az ujjhegyünk.

-Ez az!Még egy kicsit!-tovább nyújtózkodunk, míg végül sikerül a kezem a csuklója köré fonnom.-Kihúzlak, ne félj!

Minden erőmet összeszedem, és húzni kezdem a testvéremet.Úgy látszik ebben a világban erősebb vagyok, mint igazából, ugyanis könnyedén kihúzom Tomot a láthatatlan szakadékból.

Mikor teljesen kint van összeölelkezünk.Egymás mellett kuporgunk és könnyek folynak végig mindkettőnk arcán.

-Most már csak gyertek el értem anyával és Gordonnal és vigyetek haza.Nagyon hiányoztok már.-mondja nekem és megsimogatom a fejét pont úgy, mint ahogy anyu tette velem.

-Elmegyünk érted, ne félj.Minekünk is nagyon hiányzol.

Kinyitom a szemem és az ágyamban találom magam.Felülök, érzem hogy a szívem sebesen ver, gyorsan szedem a levegőt.A függönyömet sejtelmesen fújja a nyitva hagyott ablakon bejövő szellő.

Tom magához tért-ez az első gondolatom.

Kiszállok az ágyból és átfutok anyuék szobájába.

-Anya!Gordon!Ébredjetek fel!Tom magához tért!-kiabálom és benyitok a szobába.-Halljátok?! Menjünk el érte a kórházba!Vár minket!

Nagy nehezen felébrednek és értetlenül néznek rám.

-Bill, hajnali fél négy van.Telefonáltak a kórházból?-kérdezi anya álmosan, miután az órára nézett.

-Nem, de érzem, hogy magához tért.-közlöm gyorsan.

-Biztosan csak álmodtad.-mondja Gordon.

-Most nincs időm elmagyarázni, gyertek, menjünk!-siettetem őket, mire végre felkelnek.

Visszarohanok a szobámba és hamar felöltözöm.Már lent vagyok az előszobában mire anyuék lejönnek a lépcsőn.Látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem.

-Jaj, Bill!Remélem igazad van és nem csak álmodtad.-anyu megfogja a kezem és elindulunk ki a kocsihoz.

Még soha nem éreztem ilyen hosszúnak az utat a kórházig.Amint megérkeztünk, kiszállok és berohanok az épületbe.Csak pár nővérrel találkozok, akik megdöbbenve néznek rám, nem tudják, hogyan kerültem ide.

A testvérem kórterme előtt megtorpanok.A szívem gyorsan ver az izgalomtól.Tudom, hogy Tom odabent van és él, virul mint régen.Óvatosan a kilincsre teszem a kezem és benyitok.

A teremben le van véve a világítás, csak gyenge fénnyel ég a menyezetről lelógó lámpa.

És valóban : Tom kicsit sápadtan és soványabban, mint ahogy megszoktam ott ül az ágyban és kissé homályos tekintettel néz rám.

Megszólalni sem tudok, csak odarohanok hozzá és szorosan magamhoz ölelem.

-Úgy hiányoztál!Annyira aggódtam miattad!-csak ennyit tudok kipréselni magamból, mielőtt sírni kezdek, de végre az örömtől és a megkönnyebbüléstől, nem a bánattól.

-Te is nekem.-mondja halkan, majd az ő szeméből is folyni kezdenek lassan a könnyek.

Ekkor lép be anyu és Gordon, nyomukban az orvossal.

-Édes kisfiam!-anyuból kitörnek az örömkönnyek.Elengedem Tomot, hagyom, hogy anyu is megölelje.

-De hát honnan tudtad?-kérdezi az orvos.-Még mi se vettük észre, hogy magához tért.

-Egyszerűen megéreztem.-felelem röviden.Soha senkinek nem fogom elmondani, mit álmodtam.Tudom, hogy odaát voltam, abban a másik világban, ahová Tom került, miután elvesztette az eszméletét.Én segítettem neki kijönni onnan, hogy visszatérhessen.

Közben Gordon is megöleli a testvéremet.Ahogy Tom átnéz a válla fölött, cinkosan összekacsintunk.Ami ma éjjel történt, az a mi titkunk.Különben meg úgyse hinne nekünk senki.

Tomot csak két nap múlva engedték haza.Szegénykém alig tudott felkelni, tolószékben vittük ki a kocsiig.Három napig elég sokat aludt és még annál is többet evett.Georg és Gustav minden nap eljöttek hozzánk, és egészen addig maradtak, míg Tom el nem fáradt és kérte, hogy hagyjuk pihenni.

Egy héttel azután, hogy hazatért felmentünk a padlásra.Tom saját kezűleg segített belerakosgatni a leveleket és miegyebeket a dobozba.Sikerült megértenie, hogy ezek milyen fontos dolgok.Ha még most nem is, de egyszer majd azok lesznek.

Többször mondta, milyen rossz, hogy nem emlékszik semmire az elmúlt egy hónapból. Elmondása szerint olyan volt, mintha egy szobában kuksolt volna egész végig.

-Néha hallottalak benneteket, de nem tudtam válaszolni.-mesélte.-Nagyon rossz volt.

Aztán jöttem én és kihúztam abból a szakadékból.

Megegyeztünk, hogy senkinek nem mondjuk el azt, ami azon az éjjelen történt.Ez kettőnk titka marad.Még akkor is az lesz amikor ezek a levelek fontossá válnak.Majd egyszer, ha minden, ami történt, emlék lesz csupán.Egy nagy történetben egy rövidke fejezet.