|
12.
2008.03.12. 17:59
Gondolataimba merülten feküdtem...
A gondolataimba merülve feküdtem az ágyon egy hűvös hotelszobában. A mobilom is mellettem volt, éppen úgy haboztam Hannát felhívni, mint mikor összejöttünk. Már három napja nem beszéltünk. Nem is tudom, mit várok. Hogy majd ő felhív, és azt mondja, na akkor minden rendben? Én hibáztam és most nekem kéne lépni. De valahogy nem merek. Épp úgy, mikor régen.
Negyedik nap azonban valahonnan bátorságot nyertem. Talán már nem bírtam elviselni a bizonytalanságot. Vagy csak tanultam a múltkori esetből, mikor anélkül a véletlen nélkül nem is jöttünk volna össze.
-Hálló? -hallottam egy bizonytalanul vékony hangot.
-Szia... -nyeltem egy nagyot -Bill vagyok.
-Szia -felelte szárazon.
-Én... Bocsánatot szeretnék kérni.
Miután sóhajtott egyet, tartott egy rövid szünetet, tudtam, hogy gondolkodik.
-Rendben. Elfogadom - váltott vidámabb hangnemre.
-Tényleg úgy sajnálom... El kellett volna mondanom -mentegetőztem.
-Oké, oké. Én is ezt tettem volna valószínűleg.
-Köszi -válaszoltam szelíden.
-Mikor jöttök megint errefelé?
-Most nagyon el vagyunk havazva. Legkésőbb egy hónap múlva tudunk találkozni...- hallkultam el.
-Értem... Hát... Az még jó messze van.
-Úgy szeretnék hamarabb hazamenni, te is tudod... De nem tehetem.
-Tudom, persze. Nem is hibáztatlak. Most viszont le kell tennem. Nagyon fáradt vagyok és holnap matek témazáró... -jelentette ki unott hangon.
-Ááá, ne is mond- nevettem. -Akkor sok szerencsét. Puszi, jó éjt.
-Neked is, szia!
Elégedetten tettem le a telefont. Örültem, hogy kibékültünk, a rövid szünet talán jót is fog tenni a kapcsolatunknak. Hiányzik ugyan, de most jobb is az együtessel... A bandával, a koncertek, még az állandó interjúk is, amik néha az agyamra mennek, mégse bírnám nélkülük. Amikor pedig hazamegyek, akkor épp ezt a világot zárom majd ki az életemből.
Általában, -legalábbis szerintem- nagyon jól alkalmazkodok bizonyos körülményekhez, és könnyen igazodom másokhoz. Billnek szerencséje van velem ilyen szempontból. Biztosan nem lenne hosszú távú a kapcsolatunk, ha folyton rajta lógnék, és nem bírnám felfogni, hogy neki van egy másik élete is, amihez nincs sok közöm. Hát… Legalábbis majdnem nincs… - Amint ideértem a gondolatmenetemben pont akkor rúgtam arrébb a szobám közepéről a falhoz, azt a hatalmas újságkupacot, amiben én és Tom debütáltam, mint a legnagyobb szenzáció.
Nagyobb port kavart ugyan a dolog, mint gondoltam, de kevésbé is viselt meg a vártnál. Igaz, kaptam pár hívást rég nem látott ismerősöktől, hogy mióta járok TH Tommal, de annyira jól adtam elő a hülyét, hogy lassan én is elhittem volna magamnak, hogy nem én vagyok az újságokban és a tv-ben. De most komolyan, mit keresnék én a Maldív szigeteken? Erre persze egy haverom se tudott válaszolni…
Ettől a gondolattól felvidulva vettem elő a töri könyvemet, és szórakozottan lapozgatni kezdtem. Késő van már, ilyenkor nem tudok koncentrálni. Végül pár perc nem túl intenzív vívódás után magammal, eldöntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot, úgyhogy vettem még egy pillantást az egyik oldalra, ahol egy Andreas által készített rajz díszelgett, majd búcsút vettem a töritől és az újságok mellé dobtam a könyvet.
Egy hatalmas lendülettel fordultam meg, kezemben egy nagy pohár sörrel, ahogy valaki megkocogtatta a vállam. Egy csinos, szőke lánnyal találtam szembe magam, aki egy széles mosollyal az arcán hajolt egy kicsit közelebb felém.
-Adnál egy autogrammot? - ordította a fülembe, mivel a hangos zene úgyis eltompította volna a hangját.
-Persze, van tollad? - kiabáltam vissza.
-Van -felelte, majd elkezdett a táskájában kotorászni. Pár pillanat múltán máris egy filctollal a kezemben álltam.
-Hova? - kérdeztem, mire ő csak hátradobta a hosszú, kócos tincseit. Kacéran rám mosolygott, én pedig rögtön tudtam, hova is kell írnom a nevem.
-Nem akarsz leülni velem egy italra? -nézett rám kétségbeesett szemekkel.
Egy rövid ideig haboztam, végiggondoltam, mi lesz, ha lefotóznak, aztán valahogy mégis bólintottam.
-Oda menjünk -mutattam egy eldugottabb sarokra. -És... hogy hogy egyedül vagy itt?- kezdtem, miközben helyet foglaltunk.
-Egy barátnőmmel jöttem volna, de ő visszamondta - nem lehetett a vigyort az arcáról letörölni. -Megvársz itt? Hozok egy italt.
-Oké -kiáltottam még utána, mielőtt eltűnt volna.
Ilyen sötétben általában nem sokan szoktak felismerni, mégis inkább a fal felé fordítottam a fejem. Az alatt a pár perc alatt, ami alatt egyedül üldögéltem, néha megkérdeztem magamtól, hogy jó ötlet volt-e ebbe belemenni, ezzel a lánnyal leülni, mert mégis csak otthon vár a barátnőm... Már nincs kedvem több bonyodalomhoz, eddig is ért minket elég.
-Visszajöttem - suttogta olyan közel a fülemhez és olyan lágyan, hogy hirtelen összeráztam magam.
-Oké -feleltem egy zavart mosoly kíséretével.
Ahogy jobban megnéztem a mellettem üldögélő nőt, észrevettem, hogy nem olyan fiatal, mint a legtöbb rajongónk, inkább becsültem egy huszas évei első felében járó lányra, mint egy tinédzserrre.
-És ti, hogy hogy itt vagytok? - idegesen próbáltam mindig hátrálni, ahogy közelebb jött, de ha beszéltem hozzá, nekem is szorosan hozzá kellett hajolnom, hogy értse mit mondok.
-Hát így alakult. Igazából a sikeres tavalyi évet ünnepeljük, kicsit megkésve, de most... Szóval úgy ahogy, de együtt... -nevettem zavartan.
-És... mit terveztek erre az évre? - ivott bele a koktéljába.
-Koncertek... Itt, külföldön, Amerikában...
-Óh, már ott is szeretnek titeket?
-Majd kiderül - kortyoltam bele a sörömbe.
-És... mesélj... Milyen híresnek lenni? Pláne, hogy ilyen hirtelen jött?
-Hát...
Egy jó fél óra múlva, mikor már a néhány pohárral többet ittunk, éreztem, hogy egyre rámenősebb. Próbáltam elhúzódni tőle, de már az sem ment, mert kishíján teljesen a falhoz szorított.
-Van barátnőd? -hajolt a lehető legközelebb.
-Nincs...
Mit is mondhattam volna?... Fájt hazudni, de ha kitálalok valamit, az még rosszabb lett volna.
-Én is egy jó két hete már egyedül vagyok... - a hosszú műkörmei úgy végigsimították a kezem, hogy belülről kirázott a hideg, a bőrömön pedig könnyen észrevehetően libabőrt hagytak maguk után.
-Tetszik? - lehelte finoman a fülembe és már csak azt vettem észre, ahogy egyre közelítenek az ajkai a számhoz.
-Ne! -hajoltam el még az utolsó pillanatban.
-Mi bajod? -ordította idegesen.
-Nekem... Mennem kell- álltam fel. Kikerültem a lábait, amik az utamban álltak, majd még egy utolsó fordulást tettem felé.
- Szemét disznó - hallottam, ahogy még ilyen és ehhez hasonló káromkodások hagyják el a száját, aztán már teljesen messze kerültem tőle.
Amint rátaláltam a többiekre, megrángattam Tom karját és kijelentettem, hogy indulnunk kell.
-Hát te meg merre voltál egész eddig? - kérdezte gúnyosan egy fülig érő vigyor kíséretében.
-Teljesen mindegy, menjünk, neked se hiányzik még több pia!
Hamarosan már csapzottan ültem a hotelágyon és csak reménykedhettem benne, hogy nem készült valami bizonyíték az estémről...
Már egy ideje csak ültem, némán az ágyamon, felhúzott lábakkal egy újabb újságot szorongatva a kezemben. De nem. Ebben nem én és Tom voltam. Nem sírtam, egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot. Mégsem hívhatom fel, és támadhatom le, a végén még kiderülne hogy nem történt semmi… Biztosan nem. De akkor is fel kell hívnom. Döntöttem. Nyúltam a telefonért és kicsit remegő kézzel a fülemhez szorítottam. Sokáig csengett, már épp majdnem feladtam, mikor Bill hangja szólalt meg a vonal másik végén.
- Igen?
- Szia Bill. Hanna vagyok. – egy pillanatig csend lett, amiből arra következettem, hogy számított erre a hívásra.
- Szia. Hogy vagy? – szólalt meg aztán.
- Ami azt illeti, pont ezért hívlak. – erre nem válaszolt, úgyhogy jobbnak láttam folytatni.
- Nem akarlak én kérdőre vonni de…
- De mégis ezt fogod tenni- szólt közbe olyan hangon, hogy azt hittem rögtön rácsapom a telefont.
- Pontosan. – vágtam rá ingerülten.
- Az a helyzet, hogy ez most nem a legalkalmasabb, fél óra múlva fellépünk és még nem… Nem jó ha után visszahívlak?
- Azt hiszem az már régen rossz ha ilyet kérsz tőlem. De jó. Hívj vissza. – hagytam rá és leraktam. Komolyan ez normális? Hogy képes ilyet mondani? Annyira felhúztam magam, nem is azért, mert igazam van, hanem mert egyszerűen nem érettem mi baja lett hirtelen velem. Mert nyilván van. A szerelmes Bill ilyet sose csinált volna… Görcsberándult a gyomrom. Erre gondolni sem tudok.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
