Ahogy felpattant Hanna az ölemből, abban a pillanatban tudtam, hogy követnem kell. Mivel hallottam, hogy csak a teraszra megy ki, egy percet még tétováztam, bámultam előre a fekete képernyőre, majd utánaeredtem. A legtávolabb lévő széken ült felhúzott térdekkel, a fejét pedig a lábai közé temette. Hallottam a szipogását. Sírt. Lassan közeledtem hozzá. Nem tudtam, mit mondjak neki. Szerencsémre, a szék, amelyben Hanna ült elég nagy volt, másrészt ő pedig teljesen picire összegubózott, így mellé bírtam ülni. Megnyugtatóan simogatni kezdtem a hajánál, mivel az arcához nem férhettem hozzá.

 -Ne sírj -suttogtam, de nem lehetett valami meggyőzően, hiszen nem hagyta abba a zokogást. Pár másodperc után újrapróbálkoztam. - Mi bánt? -húzódtam még közelebb hozzá - Nem futhatsz el mindig... Beszéljük meg - hajoltam vélhetően a füle irányába. Még néhány lágy puszit leheltem a hajára, de mivel ezután se történt semmi változás, úgy döntöttem, nem nyúzom tovább, talán egyedül akar maradni. -Elmegyek egyet sétálni. Hamarosan jövök. Remélem akkor majd tudunk beszélni.

 Még utoljára visszafordultam a teraszajtóból, hogy így nem-e csaltam ki belőle valamit, de ugyanúgy pityergett, ahogy ott hagytam.

 Eredetileg tényleg sétára akartam indulni a parton, de ahogy megláttam magam előtt Tom szobáját, rögtön elhatároztam, hogy inkább vele beszélek. Bekopogtam, ő pedig ajtót nyitott, majd kérdő tekintettel beengedett. Én helyet foglaltam az ágyán, míg ő egy kényelmes székbe ült.

 -Hogy hogy itt?

 -Én azért jöttem... -természetesen megint egymás szavába vágtunk, ahogy azt sokszor tesszük. Egy halk nevetést eredményezett ez a helyzet, de Tom is biztos észrevette, milyen feszült vagyok. -Szóval... Az van... Hogy lefotóztak minket... És most Hanna nagyon ki van borulva. Csak sír, nekem meg nem engedi, hogy segítsek. Azt se tudom mi baja. Ennyire nem kéne ezt felfújni -fakadtam hirtelen ki.

 Tom türelmesen végighallgatott, aztán a képek iránt kezdett érdeklődni. Neki is megmutattam, amiket David elküldött. Szótlaul néztük meg az e-mailt.

 - Ezek lennének azok... -mondtam, mikor az utolsó képhez értük.

 Pár perc némaság telepedett ránk, s ezúttal Tom hangja hasított bele a kínos csendbe.

 -Hát... Nekem lenne egy ötletem... De lehet, hogy nem tetszene túlságosan sokaknak... - húzta el a száját.

 -Mindegy. Mondjad - feleltem egy kissé talán sürgetően.

 -Szóval... A képekből annyira nem jön le, hogy a te csajod... És... lehetne azt mondani, hogy... na szóval, hogy az én egyéjszakásom. Az annyira nem ríkatná meg a rajongókat -hadarta el az egészet egybe.

 Először hatalmasra nyílt szemekkel bámultam rá, mint egy őrültre, aztán egy-két végiggondolás után egyre barátságosabbá vált az ötlete...

 

 

 

Nem is tudom miért nem válaszoltam Billnek mikor odajött hozzám. Most biztosan azt hiszi, hogy haragszom rá. Nem akartam megbántani, azt meg végképp nem, hogy most valami hisztis libának higgyen. Pedig sikerült telesen úgy viselkednem. Hát gratulálhatok magamnak. Amint egyre inkább merültem bele a gondolataimba egyre jobban sírtam. A végén már majdnem azt is elfelejtettem, hogy eredetileg mi is a baj. Vélhetően úgy fél óra elteltével erőt vettem magamon és feltápászkodtam a székről. A hirtelen elém táruló meseszép kilátást egy pillantásra se méltattam, meg akartam keresni Billt. Először a fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom. Kelletlenül néztem a tükörbe, halványbarmára pirult arcomat piros foltocskák tarkították, és a szemem és kisírt és vörös volt. Gyorsan megpróbáltam emberi formát ölteni, úgyhogy az első kezembe akadó alapozót, ami azt hiszem nem az enyém volt, az arcomra kentem. Mikor némileg megelégedtem az eredménnyel, még kimentem a teraszra és amennyire tudtam kihajoltam a korláton, de a környéken sehol sem láttam Billt, végül eszembe jutott, hogy átmegyek és megkérdezem Tomot, mert ha nem is tudja merre ment Bill, biztosan eljön velem megkeresni. Halkan kopogtam Tom ajtaján mire az másodpercek múlva kitárult, de legnagyobb meglepetésemre Billel találtam szembe magam. 

- Hanna! – kiáltott fel meglepetten és nyomott egy bizonytalan puszit a számra.

- Ne haragudj… - motyogtam fásultan mire Bill kézenfogott és behúzott a szobába.

- Szia. – köszönt rám Tom, akit addig észre sem vettem. Kicsit zavarban leültem Bill mellé az ágyra. Szégyelltem magam, amiért így viselkedtem, főleg Tom előtt. Abban biztos voltam, hogy már mindent tud, úgyhogy csak csendesen bámultam magam elé. Bill bátorítóan átkarolt, de erre sem reagáltam semmit.

- Ne aggódj, Tommal kitaláltunk valamit… - kezdte nem túl határozott hangon.

- Igazából… - vette át a szót Tom. – Arra gondoltunk, hogy a nyilvánosság úgy ismerne meg téged, mint az én futó kapcsolatomat, nem, mint Bill barátnőjét. Mert az eléggé nagy port kavarna… A képekről nem derül ki konkrétan semmi… És ezzel minden megoldódna. Ez azért könnyebben emészthető a rajongóknak, és így még erősítve is van a „Tom Kaulitz a csajozós” imidzsem. Jost ennek még örülni is fog ahogy ismerem… Amiket néha kitalál… hogy autóbalesetünk volt… Mindegy… A lényeg, hogy neked sem lesz semmi bajod, majd kitalálunk valami nevet neked, és, hogy hol szedtelek fel. Amíg nem tudják, hogy hívnak, addig senki sem tud zaklatni sem. Jó lesz így? – hirtelen nem tudtam mit mondani. Azt hiszem fel sem fogtam elsőre Tom szavait, de nem akartam megint drámázni, úgyhogy határozottan bólintottam.

- Igen… Szuper… . lassan felnéztem és igyekeztem egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra, de azt hiszem nem volt túl meggyőző.

- Majd én felhívom Davidet. – szólalt meg ismét Tom, Billnek intézve a szavait, aki egy hálás pillantást küldött ikertestvére felé, miközben engem gyengéden talpra segített és kivezetett a szobából.

A következő pillanatban már az ölében ültem, megint a teraszon. A sírás nagyon lefárasztja az embert. A fejem bágyadtan Bill mellkasára hajtottam és mélyen beszívtam a partról érkező sós levegő illatát. Így voltunk egy darabig, egyikőnk sem szólt, egy szót sem. Nekem közben csak úgy peregtek a jövőképek a szemem előtt. „Tom Kaulitz újabb groupie-ja” „Rajtakapták a Tokio Hotel basszusgitárosát egy lánnyal” „Egyéjszakás kaland a Maldív-szigeteken” A gondolatmenetemből Bill zökkentett ki, ugyanis egyszer csak gyengéden végighúzta ujjait a hátamon, amitől engem rögtön kirázott a hideg. Felnéztem rá, mire ő kaján mosollyal válaszolt.

- Minden oké? – kérdezte végül.

- Igen. És…

- Semmi baj. – válaszolta rögtön és megcsókolt.