4.
2008.02.04. 19:18
Már megint a megszokott helyemen ülök...
Már megint a megszokott helyemen ülök... Nem a szobámban, a kényelmes ágyamon, nem is a loitschei házban... A turnébusz ablakából bámulok ki, mint mindig.
Vágytam volna végre egy kis szünetre, de újból nem ment... Még a buli utáni nap hívott minket David, kérdezte, hogy jobban érezzük-e magunkat. Az igazat válaszoltuk, mert azt gondoltuk, hogy már úgyis le vannak mondva a fellépések és az elkövetkezendő hét a miénk. Tévedtünk... David rögtön letámadott, hogy akkor most szedelőzködjünk is, másnap jön értünk a busz, megyünk Franciaországba...
És így is történt. Az előző napok eseményei cikáznak a fejemben. Hanna arca... A mosolya, ahogy nevet... Hosszú idő óta megint úgy érzem, hogy valami mélyet érzek egy lány iránt. És nem lehetek vele... A mobilomat forgatom a kezemben, gondolkozom, felhívjam-e... Nem mertem... Biztos csak azért mondta, hogy hívjam majd fel, mert sokat ivott. Ki is akarna velem járni? Aki semmit sem tud nyújtani egy kapcsolatban, mert mindig úton van. Meg aztán... Biztos nem is tetszem neki... Csak az ital miatt tűnt úgy... Egyszerűen csak elbeszélgettünk, nem is értem, hogy gondolhatom, hogy ez szerelem? Akár az én részemről is? Csak azért jár folyton ő az eszemben, mert egyszerűen nincs sok lány, akinek nem az lenne az első dolga, ha meglát engem, hogy autogrammot kérjen... Ő más volt és ez egyszerűen vonzott... Már rég tudtam elbeszélgetni valakivel olyan nyugodtan, mint vele... És ennyi az egész. Nem is kell ezen agyalni. Majd... Talán felhívom... Ha beszédpartner kell... Mindenesetre már nem gondolkozhatok többet. David összekürtöli az egész buszt, nekünk pedig itt az idő felhúzni a kapucnikat és észrevétlenül a hotelbe surranni...
Hétfő… Kedd… Szerda… Azért titokban, valahol mélyen, reménykedtem. De hát, Billnek nyilván nincs arra ideje, hogy egy olyan jelentéktelen személyre mint én, időt szánjon. Talán ha akarna sem tudna… De nyilván nem is akar.. Tudom, hogy elhatároztam, hogy kiverem a fejemből az egészet. De nem megy olyan könnyen mint képzeltem. Ráadásul amióta találkoztunk egyfolytában őt látom. Nem csak a fejemben, hanem az utcán más lányok cipőjén, vagy pulcsiján, őt hallom a rádióban, na és persze a tv-ben is.
Épp egy tál pattogatott kukoricával az ölemben ücsörögtem a kanapén és unottan kapcsolgattam a tv-t amikor véletlen egy francia adóra tévedtem és persze nem nehéz kitalálni, hogy kik voltak a meghívott vendégek. Igaz, hogy nem nagyon dicsekednék a francia nyelvtudásommal, de 6év az 6év. És bár a szememben 6 elpazarolt év, azért most hasznomra vált.
- Igen, persze, hogy szeretünk itt lenni… - hallottam Bill kissé gépiesen udvarias hangját.
- Helyes. Na de tudom, hogy nagyon elcsépelt kérdés de Bill, hogy állsz a lányokkal? A srácok többsége a te korodban szerzi a legtöbb tapasztalatot…
- Hát igen ez igaz. De most tényleg túl sokat utazom, hogy időm legyen ilyesmire… - ennyi elég volt. Dühösen kikacsoltam a tv-t és a földhöz vágtam az irányítót, mintha az tehetne az egészről. Fortyogott bennem a harag magam iránt. Milyen hülye naiv álomvilágban hiszem én magam? Basszameg.
Ahogy kimondtam azokat a szavakat, valamiféle lelkiismeret furdalást éreztem magamban, de nem értettem, hogy miért is? Hanna nem volt nekem senkim, egyszer láttam csak, azóta sem beszéltünk. Pedig hiányzott. Mégse hívtam fel. Ő neki meg az esélye sincs meg, mert nem adtam meg a számom. Szegény lehet, hogy a hívásomat várja... Én pedig még a fáradtságot sem veszem, hogy megkeressem a telefonkönyvemben. Ahogy ezeket végiggondoltam, nagyon elszégyeltem magam... De az időbeosztásom most sem engedte, hogy azt csináljam, amit akarok. Indulás az interjúra...
|