14.
2008.05.15. 13:23
Szorosabbra húztam a bőrkabátot magamon...
Szorosabbra húztam a bőrkabátot magamon, ahogy kiértem a hűvös, éjszakai friss levegőre. Fölöttem sok csillag ragyogott, innen a szálloda tetőteraszáról valahogy közelebbnek is éreztem magam hozzájuk. Egy cigaretta csikket és az öngyújtómat halásztam elő a zsebemből. Nyugodtan sétálgattam, az utcák sem voltak már olyan hangosak. Egyedül voltam az egész kertben, mindössze egy alakot láttam egy padon üldögélni. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, az az érzésem támadt, hogy talán Lena ül ott. Megint csak hátulról láttam és igaz sötét is volt, de a hajáról ítélve, teljesen biztos lettem benne, hogy igazam van. Elmosolyodtam a gondolattól, hogy megint találkozunk és rögtön felé is indultam.
-Szia -köszöntem hallkan, hogy ne zavarjam meg annyira ezt a kellemes csöndet. Lena viszont nem vette észre, mert csukva voltak a szemei és a hallását is fülhallgatók nehezítették. -Helló! - vigyorogtam rá, ezúttal már egy gyenge rázással a vállán.
- Ááá -sikított fel, úgy, hogy azonnal ki estek a füleiből a hallgatók. - Jajj -nyugodott meg. - Csak te vagy? Mi járatban? - mosolygott rám.
Furcsállta a fülem, ahogy azt kérdezte, hogy csak én vagyok-e. Milyen rég halottam ezt a mondatot nekem címezve... Végre valaki természetesen bánik velem. Leültem a melette lévő helyre.
-Csak kijöttem egy kis friss levegőt szívni. Kérsz? - nyújtottam felé a cigarettám.
-Nem. Te ezt a szart nevezed friss levegőnek? - bökött a cigi felé.
-Igaz -nevettem fel. - Tetszik a humorod - vigyorogtam rá.
-Annak örülök - flörtölt tovább velem.
-És te mit csinálsz itt?
-Még valamikor hét körül jöttem ide. Úgy látszik sikerült bealudnom. Csoda hogy nem keltem fel erre a hidegre. Megfagyok.
Nem is csodálkoztam azon, amit mondott. Mindössze egy póló volt felül rajta.
-Tessék -nyújtottam át a dzsekim.
-Nee. Akkor te fogsz megfagyni. Neked az többe kerül.
-Mindegy. Nem bírom nézni a libabőrödet - piszkáltam.
- Na kössz - ragadta el a kabátot -Akkor takard el a szemed - és rádobta a fejemre.
-Hé! Ezt visszakapod! - nevettem. - Úgyis belebújsz! - megkíséreltem ráadni, de a ficánkolódásától nem tudtam.
-Neem! - már alattam feküdt a padon és nem bírta abbahagyni a röhögést. - Már nem is fázom! Hagyjál már!
Valahogy úgy csapott, hogy eltalálta az egyik kezem, amivel támaszkodtam, aminek az eredménye az lett, hogy végzetesen közel kerültem az arcához...
Nem zavart, sőt kifejezetten jól esett a közelsége, úgyhogy tovább nevettem.
- Ejnye Bill, ezt nem illik! – megpróbáltam felülni már amennyire a rám nehezedő súly engedte.
- Elnézést. – felelte minden megbánás nélküli, pimasz fél mosollyal a szája sarkában.
- Nah nézd csak… Milyen rossz fiú vagy, így elsőre nem látszik… - öltöttem ki a nyelvem.
- Nem? – kérdezte kicsit meglepődve, és ő is kidugta a nyelvét pont addig, hogy a piercing megcsillanjon a szemközti lámpa fényében.
- Nem.
- Szerintem meg igenis látszik.
- Te vitatkozol?
- Pontosan. – vigyorgott tovább. Ahogy így elnéztem, valóban nagyon helyes srác… Megértem azt a sok lányt aki szerelmes belé, ráadásul úgy, hogy nem is ismerik…
- Nem vagy te kicsit beképzelt? – kérdeztem enyhe szemrehányással a hangomban, de azért mosolyogva.
- De lehet. Miért, zavar?
- Számítana, ha zavarna?
- Lehet. Miért érdekel téged, hogy nekem számít e?
- Na jó. – nevettem el magam. – Győztél. – Erre, ha lehet még jobban elvigyorodott és felállt.
- Kicsit én is fázom. Cserébe a dzsekimért, sétáljunk. – Nem volt kifogásom, úgyhogy felálltam.
- Biztos ne adjam vissza? – tettem még hozzá az udvariasság kedvéért, mert igazság szerint jól éreztem magam Bill dzsekijében. Nem azért, mert olyan jól állt volna, hanem mert az övé volt…
- Nem, nem maradjon csak rajtad. Sutba dobnád minden igyekvésem egy mozdulattal? Igazán nem lenne szép tőled… - felelte bujkáló mosollyal.
- Nem! Azt a világért sem tenném.
Magamba feledkezve igyekeztem minél hamarabb hazaérni. Fájt a fejem, szédültem is. Egész nap azon kattogott az agyam, hogy mi lesz most. Kibékültem Billel, de akkor sem volt minden rendben és tudtam, hogy ezt ő is tudja. Nem akartam elveszíteni… De fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, hogy helyrehozzam a dolgokat. Találkoznunk kellene. Akármilyen elfoglalt legalább egy pár órára… Ha fent lesz Berlinben, felutazom hozzá. Megéri… Úgyis említette, hogy nemsokára stúdióznak… Igen, igen ez jó ötlet. Ha hazaértem fel is hívom, remélem… Ekkor velőtrázó fékcsikordulást hallottam, és elsötétült körülöttem minden…
Miután bezártam magam után az ajtót, álmodozó arckifejezéssel ledobtam magam az ágyamra. Az előző kellemes órára gondoltam, amit Lenával töltöttem a teraszon. Ahogy behunytam a szemem, megint magam előtt láttam a sugárzó tekintetét, aztán gyorsan megráztam a fejem. Nem. Nekem barátnőm van. Előkaptam az éjjeli szekrényen pihenő mobilt, megnézni, vajon hívtak-e. 3 nem fogadott hívás. Gyorsan ellenőriztem, hogy ki volt az, akinek ilyen sürgős volt, de csak ismeretlen számot jelzett ki. Mindegy, majd hív, ha fontos- és egy vállrándítással elintéztem. Nem is kellett sokat várnom. Mikor zuhanyozni készültem, újból megcsörrent.
-Igen? - kérdeztem még mindig egy keskeny mosollyal az arcom szélén. De hamar eltűnt a jó hangulatom...
Ha tekintettel ölni lehetne... Már valószínűleg senki se élne, akit láttam, miután elhagytam David szobáját.
Hatalmas robajjal csaptam be az ajtót magam mögött és az ágyamra is óriási erővel dobtam magam. Utáltam a világot. De legfőképp Davidet. Hogy jön ő ahhoz, hogy megtiltsa, hogy bemenjek a kórházba a barátnőmhöz? 5 nap... Azt mondta bírjak ki öt napot és egyenesen visznek a magdeburgi kórházba... De mi van akkor, ha ezt az öt napot nem éli túl? Mi lesz, ha már soha többé nem láthatom? Mért történik ennyi baleset? Egyre mélyebbre fúrtam a fejem a párnák közé... Minden a nyakamba szakadt hirtelen... Olyan jól éreztem magam este... És most.... Még a gondolattól is undorodtam magamtól, hogy megtettem volna... Ha Lena nem lett volna távolságtartóbb, megcsókoltam volna... Miért? Olyan rosszul éreztem magam... Nem tudtam, merre forduljak... Sehogy sem volt jó... Szúrt mindehol... Mit teszek, ha ő is meghal? Apukám után... Értelmetlen képek cikáztak a kipirosodott szemem előtt... Miért velem történik mindez?
Hosszú percek után sikerült egy kicsit lenyugodnom. Erőtlenül feküdtem az ágyon, megmozdulni sem bírtam. Hirtelen kopogást hallottam, amire rögtön felugrottam az ágyról, mert eszembe jutott, hogy be se zártam kulcsra az ajtót. Egy futó pillantást vetettem a tükörbe, tulajdonképpen mindegy is volt már, hogy nézek ki. A sminkem lefolyt, az arcom piros volt. Hát így is lehet látni Bill Kaulitzot, a Tokio Hotel énekesét.
Mikor az ajtóhoz értem, résnyire nyitottam ki, aztán láttam, hogy csak Lena az. Lena...
- Baj van, Bill? - kérdezte rögtön.
-Áhh... semmi - tagadtam irónikusan. - Miért jöttél? - sajnos nem sikerült elnyelnem a szipogást.
-Csak... Csak ezt akartam visszaadni - nyújtotta felém a kabátom.
-Jah... Maradhatott volna nálad. Mindegy. Jóéjt! - próbáltam volna sietősre fogni, azonban belevágott a szavaimba.
-De Bill... Mi a baj?
-Semmi... Egyszerűen csak... Áhh, mindegy.
-Nem akarod elmondani?
-Hosszú.
-Van időm.
Egy rövid ideig elgondoltam, aztán egy rövid ellentmondásos vita után a fejemben igent mondtam. Nem értettem magamat...
-Gyere be - nyitottam ki jobban az ajtót.
-Köszi - küldött felém egy megértő mosolyt. Most az egyszer nem tudtam viszonozni.
Az ágyamra ült, amit először furcsálltam, aztán körülnéztem a szobában és ahogy megpillantottam a rumlis székeket, rögtön beláttam, hogy nem volt más ülőhely a helyiségben. Kénytelen- kelletlen mellé ültem, amit este még nem bántam, most viszont feszélyezve éreztem magam.
-Szóval... Most nem tudom, mit fogsz rólam gondolni... De ne vágd a fejemhez a véleményed... Legalább ma ne... Az a helyzet...- nagyot nyeltem. - Nekem barátnőm van... És... baleset érte. Elütötték. David nem enged hozzá. Magdeburgban van, de még 2 koncertet végig kell csinálnom... Úgy, hogy tudom, hogy akár meg is halhat... Nem tudom, hogy fogom bírni - az arcom a kezeimbe temettem és az előzőnél is jobban elkezdtem bőgni.
Egy mély sóhajtást hallottam Lena oldaláról, majd éreztem, ahogy puhán simogatni kezdi a hátam.
-Ugye egy szemét disznó vagyok? -kérdeztem.
-Dehogy vagy. Semmi se történt köztünk - jelentette ki komolysággal a hangjában.
-De...
-Teljesen mindegy.
Némán nyugodtam bele abba, amit mondott.
Még egy fél óráig maradt körülbelül, megvárta míg egy kicsit lenyugodok, aztán visszament a szobájába.
Hálás voltam neki, hogy segített most, mikor rosszul voltam. De több nem lesz... Több nem lehet...
Még annak sincs semmi értelme, hogy gondolkozzam. Nem… felesleges… Bebújtam az ágyba és hagytam, hogy a könnyeim álomba ringassanak.
Még megfordultam az ajtóból, hogy biztosan nem felejtettem e mégis bent valamit, de miután konstatáltam, hogy látszólag semmit, elindultam a lift felé. Végülis semmi okom bánatra… Ha hazaértem minden olyan lesz, mint eddig volt, és még így istöbb lettem Bill barátságával. Ha csak egy kis időre is…
A suliban úgyis akkora a hajtás, nem lesz időm sokat gondolni rá… És még a pedofil pasit se látom többet… Bár ki tudja…Elmosolyodtam és megnyomtam a hívógombot. Épp a karkötőimet igazgattam, amikor valaki a nevemen szólított. Megfordultam és láttam, hogy Bill siet felém. Nem látszott megviseltnek, a sok smink tökéletesen takarta kisírt szemeit, de a hangjából lehetett hallani, hogy nincs jól.
- Lena… Mész? – mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, dehogy elkerüljem a csendet végül hozzátettem:
- Igen…
- És el sem köszöntél volna? – nevetett szemrehányóan.
- Gondoltam még alszol… És nem akartalak zavarni sem…
- Jól van… Azért… Én örülök, hogy találkoztunk és köszönöm, hogy…
- Ugyan… ez csak természetes…
- Nem! Nem az! A többség nem így reagált volna, mint te…
- Akkor nem vagyok a többség. – húztam el a számat. Közben megérkezet a lift, én pedig bizonytalanul Billre pillantottam.
- Hát akkor… szia…- odahajoltam és két gyors puszit leheltem az arcára.
- Szia…
- És Bill… – fordultam még vissza, mielőtt a lift ajtaja bezárult a halványan mosolyogó arc előtt. – Minden rendbe jön majd, meglátod.
|