|
5.
2008.02.04. 21:43
Másnap délelőtt fontos, ugyanakkor már-már...
Másnap délelőtt fontos, ugyanakkor már-már feloldozó hívást kaptam.
-Bill Kaulitz? -kérdezte egy szigorú hang.
-Igen...-válaszoltam bizonytalanul.
-A Joachim Friedrich Gymnasium-ból hívunk. Az elmúlt időben nagyon elhanyagolod a házi feladataidat és ha csinálsz is, az is teljesen hibás.
-Én... Nagyon sok dolgom van...-próbáltam kimagyarázni magam.
-Beszélni szeretne veled a tanári kar. SZEMÉLYESEN -nyomta meg a szót. -Meg tudnád oldani, hogy idejössz?
-Hát... Ez nem olyan könnyű... Beszélnem kell a menedzserünkkel...És amúgyis... Elfoglaltak vagyunk...
-Holnap felhívlak ugyanilyen tájban. Beszéld meg addig a menedzsereddel.
-Rendben...
-Viszonthallásra!
-Viszont...-ismételtem.
Egy héttel a hívás után már azon vettem észre magam, hogy a régi gimnáziumom előtt állok. A mindig zöldellő fáknak az épület mellett most csak a kopár ágaikat lehetett látni. Sárga falai már mélybarnának tűntek a hamar sötétedő délutánon. Ha nem estén... Direkt későn hívtak az iskolába, hogy ne kelljen másokkal találkoznom.
Felsóhajtottam és közeledni kezdtem. Fél hat van. Ilyenkor már senki sincs egy gimnáziumban -bíztattam magam. Mikor beléptem, az emlékek rám zúdultak. Milyen rég jártam itt! El is határoztam, miután beszéltem a tanárokkal, körbejárom gyorsan az iskolát.
Négy tanár várt rám a megbeszélt szobában. Ketten közülük még tanított is engem régen. Udvariasan köszöntem.
-Foglalj helyet - bökött az egyik tanár a fejével egy előttük magányosan áló székre.
Az egész megbeszélés annyiból állt, hogy megvitatták velem, hogy tanulok, hogyan kéne és hogyan fogok ezentúl. Azt hittem, ott helyben elalszok a széken, nagyon álmos voltam -mint mindig. Mégis, mikor elengedtek, hirtelen, mintha vizet öntöttek volna az arcomra, úgy felébredtem és visszafordultam, hogy hű maradjak az eredeti tervemhez és körbejárjam a gimit. Néha meg-megálltam, lehet, hogy most járok itt utoljára. Végignéztem a tablókon is, amit sose tettem mikor idejártam. Kellemes csönd lepte be az egész iskolát, néha egy elhaladó cipőkopogás, porszívó zaj törte meg a némaságot. Mindig elhaltak a cipők hangjai, egyik pillanatban azonban egyre közelibbnek hallottam őket. Megfordultam hát és a mellettem elhaladóra bámultam. Ő is rám. Nem hittem a szememnek.
-Bill? - kérdezte bizonytalanul.
A könyveket majd kiejtettem a kezemből. Bill egy pillanatig némán pislogott rám majd kissé zavartan elmosolyodott.
- Szia- szólalt meg bizonytalanul. Elég kínos helyzet neki, tekintve, hogy nem hívott fel. De én azért éreztem magam borzalmasan, mert ő biztosan azt hiszi, hogy vártam, hogy hívjon. És milyen igaza van…
- Szija. – köszöntem vissza halvány mosolyjal az arcomon.
- Tudod… - kezdte volna, de én is pont akkor szólaltam meg.
- Igazából… - mindketten nevetni kezdtünk. Egy újabb néma pillanat múlva viszont Bill törte meg a csendet.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak fel.
- Ugyan, nézek tv-t. – válaszoltam és biztos voltam benne, hogy ez nem a megfelelő válasz, legalábbis nem olyan, amit az ember várna, de nem érdekelt. Nem játszom mindig a szentet. Ez pedig egy olyan válasz, amiből aztán akármire gondolhat az ember. Láttam is Billen, hogy gondolkozik, nem tudja hova tenni a dolgot, de aztán végül inkább hagyta és elterelődött a téma.
- És te, hogy- hogy ilyenkor még itt?
- Edzésem volt. – válaszoltam mosolyogva, mert annyira megörültem Billnek, és nem volt kedvem titkolni a dolgot.
- Értem. – bólintott engedelmesen.
- És te? – érdeklődtem, mire mesélni kezdett, és közben útnak indultunk. Egyikőnk sem tudta pontosan merre megyünk, csak tébláboltunk össze- vissza az egyre kihaltabb épületben, míg végül az iskola kerti padján kötöttünk ki. Nem néztem az időt, de biztos voltam benne, hogy több mint egy órája beszélgetünk, de láthatóan ez sem őt, sem engem nem zavart. Fülig ért a szám, Bill minden mondatán csüngtem, és úgy érzetem magam, mint egy elcsépelt argentin sorozat félmillió-hétszázhetvenkettedik záró részében a főszereplő. Minden olyan tökéletesnek tűnt, teljesen elengedtem magam, felszabadultabban beszélgettünk, mint akkor Andreasnál, az alkohol áldásos hatásai mellett.
- Mennyi az idő? – kérdeztem mikor már a nap teljesen lement, és csak a lámpák fénye világította meg a számomra épp oly tökéletes világot.
- Nyolc lesz. – felelte. Majd rögtön megkérdezte.
- Menned kéne?
- Annyira nem fontos. – válaszoltam vidáman.
- De innen mindenképp, szerinted mikor zárják a sulit?
- Egyébként kilenckor. De én is utálok itt lenni. Menjünk. – indítványozta.
- Messze laksz innen? – tette még hozzá mikor már az esti csendes város utcáin sétáltunk.
- Busszal 20perc.
- Akkor gyalog sokkal több. – felelte pimaszul mosolyogva és egy pillanatra a számra nézett. Szerencsére csak egy pillanatra, mert a szívem így is nagyon hevesen dobogott, komolyan aggódtam is érte, nem nagy éri ekkora stressz szegényt. Elindultunk, elvileg arrafelé ahol én lakom, de megjegyeztem, hogy fogalmam sincs merre kell menni, de csak azt hajtogatta, hogy nem baj, annyira nem nagy ez a hely. Ebben azért nem értettem vele egyet, de igazság szerint nem sok kivetni valóm volt az ellen, hogy elvesszek vele… Próbáltam fékezni a fantáziám, de Bill olyan hihetetlen jelenségnek bizonyult, hogy szinte minden eltörpült amellett, hogy vele lehetek. Egy parknál megint megálltunk, és az én személyes kérésemre felültünk a hintákra. Fogalmam sincs mikor voltam ilyen boldog, és főleg azért, mert úgy láttam, hogy Bill is jól érzi magát. A hintázás után átsétáltunk a padokhoz. Én felültem a támlájára, de Bill állva maradt, ami azért egy cseppet frusztrált, ugyanis így bizonyos dolgok megtörténésének az esélye nagyon megnőtt. Persze ez elég abszurd. Vagy mégsem. Jobb lesz, ha nem gondolkozom…
- Nem fázol? – kérdezte Bill és akkor, fedeztem fel, hogy valójában már milyen közel áll hozzám. Mosolyogva megráztam a fejem.
Mikor észbekaptam, már ott álltam teljesen előtte. Nem is emlékszem, hogy közeledtem... Mintha az egész időt egy helyben töltöttem volna... De mégsem... Miközben beszéltem, gondolkodtam, hogy vajon most mi a helyzet...? Csak barátilag szórakoztatjuk itt egymást? Vagy máshogy...? Megcsókolhatom-e? Bárcsak megint egy kicsit lazább lennék... Legszívesebben rögtön megölelném... Néha tudok emberek szeméből olvasni, mi a szándékuk, de mikor Hannával voltam, mintha minden kikapcsolt volna bennem. Nem bírok semmire se koncentrálni. Aztán, mint valami földöntúli erő, akaratom ellenére is még közelebb léptem és a szájam automatikusan formázták a szavakat. Már nem is volt befolyásom magam felett.
-Pedig hideg van...-már csak egy pár centiméterre voltam az ajkaitól. A maradék távolságot már csukott szemmel tettem meg.
Hamarosan már azt éreztem csak, ahogy összeérnek az arcaink és lágyan egymás ajkaival játszunk. Gyengéden átkaroltam Hannát, ő pedig a nyakamnál kulcsolta össze a kezeit. A nyelvemmel is elkezdtem utat törni, Hanna pedig hamar engedett is nekem és pár pillanat múlva már a piercingemet ízlelgette.
Már vagy egy éve nem csókolóztam, ha mégis, akkor nem szerelemmel. Milyen rég is volt barátnőm... Végre megint volt valami cél, amiért reggel felkelhetek és nem a folyamatos interjúk tömkelege... Mindenki azt hiszi, milyen változatos a munkánk... Csak egyszer tennék meg, hogy ugyanarra a kérdésre tízszer válaszolnak, ráadásul higgadtan. De most mit gondolkodok ezen...? Úgy tűnik sehogy sem tudom kiverni a munkát a fejemből, még ilyen pillanatokban sem.
Egy rövid idő után aztán elválok Hanna ajkaitól. Ő kicsit megilletődve rám mosolyog, én pedig nyugtázom, hogy ez a szép arckifejezés még a csóknál is szebb... Szorosan átöleljük egymást, ő a mellkasomra hajtja a fejét. Olyan boldog vagyok ebben a pillanatban, hogy legszívesebben körbeugrálnám az egész várost.
-Szeretlek -súgom alig hallhatóan a fülébe.
-Én is -fúrta a fejét még jobban a puha kabátomba.
-Holnap megint mennem kell -sóhajtottam.
-És mikor jössz vissza? -nézett rám.
-Nem tudom...- a földre sandítottam.
-Remélem mihamarabb -kapaszkodott újra belém.
-Hát még én...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
