1.
2008.02.01. 20:22
Hatalmasat ásítva csatlakoztam a...
Hatalmasat ásítva csatlakoztam a busz társalgójában ülő társasághoz. Tom, Gustav, és Georg egyik előző koncertünkről beszélt, míg David a laptopjával babrált. Álmosan leültem közéjük. Szívesen aludtam volna még egy kicsit, de már sehogy sem sikerült. Az ablakot, és a gyorsan elhaladó fákat bámultam. Sokszor ezt csinálom. Annak ellenére, hogy a fél életünk már szinte csak utazásból áll, mindig szeretek az ablakhoz dőlni, és elgondolkodni magamban a dolgokról.
Hirtelen megszólalt David telefonja, ő pedig már kapta is ki a zsebéből. Mivel nem volt jobb dolgom, hallgatóztam egy kicsit, hogy miről beszél, de nem jöttem rá sem arra hogy kivel, sem arra, hogy miről beszél. Viszont elég zaklatottnak tűnt. Mikor lerakta, megkédeztem tőle, ki volt az. Ő csak annyit felelt, hogy nem fontos, csak egy rokonja, én viszont éreztem, hogy hazudik nekem.
Az aznapi fellépés után fáradtan dőltünk be az ágyainkba itt a buszon. Úgy ki voltunk ütve, hogy az se érdekelt, merre megyünk és mit fogunk csinálni másnap. A sofőr tudja a dolgát és ez épp elég:D
Másnap a mobilom csörgésére ébredtem fel. Mielőtt felvettem, még gyorsan megnéztem a kijelzőjét, ki keres, de csak anyu volt, úgyhogy azonnal fölvettem.
-Igen? - mormogtam bele még félálomban.
-Szia Bill... Nem is tudom, hol kezdjem...-anyukám hangja egy kissé idegesnek tűnt.
-Anyu, mi a baj?
-Bill, én...ne aggódj... mert... hazafelé tartotok, tegnap beszéltem David-del...és...jajj, Bill... Talán jobb lenne akkor elmondanom, mikor már itt vagytok, személyesen...
-De ha már felhívtál, akkor mond el mi a gond...Kérlek...-kicsit beljebb húztam a függönyt az ágyam mellett. Nem akartam, hogy mindenki az én beszélgetésemet figyelje, annak ellenére, hogy a többiek mind már a reggelijüket fogyasztották az evőhelyiségben.
- Jól van...csak...én...-anyu sóhajtott egy hatalmasat.- Apukátok meghalt- elhaló hangon fejezte be a mondatot.
Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak... Nem sokszor találkoztam szerencsére még ezzel a szóval, hogy halál...
-Gordon... Vagy Jürgen? -nyilalt belém a gondolat... Hiszen végülis "két" apám van...
-Jürgen...-nyelt egy nagyot anyukám.
-Értem... És akkor... Most hazafelé tartunk, igaz?
- Igen - válaszolta anyu szipogva.
- Rendben...Elmondom Tomnak...én...-nem tudtam még mit mondhatnék...
-Rendben, Bill - úgy látszik anyu rájött, mire gondoltam én magam - Szia!
-Szia - búcsúztam el tőle, már kissé remegő kézzel tartva a mobilt a fülemhez.
Először csak ültem az ágyamban tovább. Meredtem magam elé. Nem értettem... Rájöttem, mennyi mindent nem kérdeztem meg. Hogyan halt meg egyáltalán? Hol és mikor...? Úgy bámultam az egyszerű paplanomat, mintha még sose láttam volna ilyen tárgyat. Csak néztem és néztem... Érzéketlennek éreztem magam. Nem sírtam. Nem bírtam sírni. Próbáltam egy apró könnycseppet kierőltetni a szememből, de sehogy sem ment. A világ legrosszabb emberének éreztem magam... Hogy még a saját apám halálán sem tudok sírni. Mindenki más már könnyekben tőrt volna ki.... Én pedig csak rezzenéstelen arccal ülök. Felhúztam szorosan magamhoz a térdeimet és beletemettem a fejem. Csak gondolkoztam. Apura gondoltam. Nem tudom, mennyi ideig merültem az emlékeimbe, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Tom az én nevemet kiáltja, nem is olyan messziről.
-Bill, alszol még?? -ért a hang egyre közelebb.
Lassan elhúztam a függönyöm és vártam, míg Tom egyenesen az ágyam mellé ér.
-Kelj már fel, meddig akarsz még aludni? -nevetett fel. Amint azonban meglátta a szomorú arcom, rögtön lefagyott az arcáról a mosoly.
- Jól vagy? -kérdezte hallkan.
-Nem egészen... - hazudtam.
Nem egészen??? Ilyet is csak én mondhatok... Egy fél órája tudtam meg, hogy az édesapám már nem él és azt válaszolom, hogy "nem egészen" vagyok jól... Hogy lehetek ilyen??
-Mi a baj? - ült le a velem szembe lévő ágyra.
-Nagy...-vándorolt újra a szemem a takarómra. Nem bírtam Tom szemébe nézni.
-De mi?- faggatott.
A szememet még mindig lesütve tartottam. Gondolkoztam, hogy mondjam el... Hol is kezdhetném....? A paplan szélét kezdtem gyűrögetni. Üres tekintettel követtem figyelemmel, hogy dolgozik a kezem, Tomra ügyet sem vetve.
Annyit vettem hirtelen észre, hogy az ágyam megnyomódik és Tom már mellettem is ült.
-Mond el -nézett a szemembe, én viszont azzal újra a piros szövetre tévedtem...-Van közöm hozzá?-kezdte el újból.
Csak egy erőtlen bólintás telt tőlem. Ő egy hatalmasat sóhajtott. Egy-két percig még így folytatódott, majd felpillantva megláttam, hogy Tom felállt és indulni készül vissza a többiekhez.
-Várj!- kiáltottam utána akaratom ellenére.
Rámnézett és lassan visszaért az ágyamhoz. Megint leült, én viszont ez alkalommal rögtön elkezdtem beszélni.
-Anyu felhívott ma reggel...Most... most hazafelé tartunk... van néhány tisztáznivaló...Apu...-kerestem a szavakat, de nem találtam szebb kifejezést sehogy se a halálra. Olyan távolinak tűnt, mintha én ilyet nem is használhatnék...Mintha ehhez túl fiatal volnék, hogy ilyen szó egyáltalán elhagyja a szám...
-Mi van apuval?? -nyelt egyet Tom. Érezte, hogy valami történt...
-Apu... -lesütöttem újra a szemem.- Meghalt.
Körülöttünk mintha megszűnt volna minden. Egy percig semmit sem fogtam fel a külvilágból. Mintha csönd lett volna. A busz kerekei jártak, de azok nem tűntek olyan hangosnak, mint máskor.
Tom csak ült és bámult ugyanúgy maga elé, mint ahogy én azt az előbb tettem. Figyeltem őt, de ő mintha nem vett volna észre engem.
-Apu...vagy Gordon? -tette fel ő is ugyanazt a kérdést.
-Apu-válaszoltam alig hallhatóan.
-Hogyan? -folytatta.
-Nem tudom. Elfelejtettem megkérdezni. Én sem tudtam akkor mit mondani.
-Mikor?
-Én sem tudok semmit! Nem bírtam akkor kérdezősködni -zártam le a témát.
-Tehát David tudja...
-Igen-tettem úgy, mintha már én is régóta rájöttem volna erre. Igazándiból csak most jutott eszembe nekem is. -Olyan szemét vagyok- néztem rá.- Nem bírok sírni.
-Én se- válaszolt röviden.- Mennyi idő lehet még, míg hazaérünk?
-Nem tudom. Azt sem tudom hány óra van.
-Gustavéknak elmondjuk?
-Hát...-húztam az időt.- Talán elég lenne később... Most nagyon nincs kedvem hozzá...Még valakivel megosztani ezt...
-Oké. Majd később.
-Itt akarok maradni. Úgy értem, ágyban.
-Megértelek. Felőlem maradhatsz. Hozzak valamit enni?
-Nem, köszi. Nem vagyok éhes most.
-Megkérdezem, mikor érünk haza.
-Rendben- biccentettem egy gyengét és máris visszafeküdtem, majd a vállamig húztam a takarót.
Pár perc múlva Tom visszatért.
-Fél óra. És Loitschében vagyunk.
-Ilyen hamar? -fordultam kifelé, a testvérem irányába.
-Úgy tűnik -válaszolt szárazon.
Nem bírtam mire vélni ezt a viselkedését. Nem várhattam el persze, hogy a nyakamban bőgjön, de ennyire nem kellett volna közönségesnek lennie. Vagy csak én reagálom túl. Talán arra vártam, hogy egy kicsit vigasztaljon, legyen egy-két kedves szava hozzám... De ő csak tőmondatokkal válaszolt, ahányszor kérdeztem tőle valamit. Először szólni akartam, hogy várjon és beszéljünk, aztán mégse jött ki szó a torkomon. Hagytam újból elmenni. Én pedig egyedül maradtam.
Lassan felkanalaztam magam, kiválogattam néhány ruhát, mikor elmentem a többiek mellett hallkan köszöntem és bevonultam a fürdőszobába. Alig volt tudomásom afelett amit műveltem. Sokáig csak a földön ültem. Máskor nem túlságosan kedveltem ezt a kis helyiséget, nem szeretem a szűk szobákat, most azonban még jól is esett. Miután egy kis erőt gyűjtöttem, megmostam a fogam, felöltöztem és egy kis emberi formát öltöttem. Ma persze nem sminkeltem ki magam, kedvem se volt és úgyis csak otthon leszünk.
Nagyot sóhajtottam és kinyitottam az ajtót. Nem akartam Gustav és Georg szemébe nézni, nem szerettem a barátaim előtt titkolózni... De az igazságot sem bírtam volna kimondani.
Abban a pillanatban, ahogy melléjük ültem, hallkabbra fogták a beszédjüket és rámpillantottak egy másodpercre, majd újból teljes hangerővel folytatták. Én nem szóltam bele semmibe, ami furcsának hathatott, pont tőlem, akinek folyton be sem áll a szája. Nem is értették, mi folyik itt, egyedül Tom. Mindannyian percenként rám fordították a tekintetüket, én viszont csak bámultam ki a fejemből.
|