- Csak addig megyünk el, amíg élvezed. – Erre nem tudtam válaszolni, de igazából időm sem lett volna, mert Bill újra megcsókolt. Olyan óvatosan, és olyan hozzáértően gyengéden, hogy a végén már a puszta közelségétől rázott a hideg. Teljesen elvesztettem a fejem, nem gondoltam semmire, csak érezni akartam, minél közelebb tudni, vele lenni… Lassan levette a pólómat, és bár már ez számtalanszor előfordult, most szinte éreztem a pillanat szentségét. Szinte halottam, hogy serceg, ahogy hideg keze végig simított a forró hátamon. Perzselte a bőröm minden egyes csók, minden érintés. Mikor már rajta sem volt póló és hozzáért a teste az enyémhez, éreztem, hogy őt is kirázta hideg, mikor végighúztam az ujjaimat a hátán. Olyan volt az egész, mintha megszűnt volna az idő, a tér, és nem lett volna más, rajtunk kívül a világon. A félelem legkisebb szikráját sem éreztem, és bár eleinte Bill többször is kérdőn felpillantott, de miután érezte, hogy én is akarom, és talán ő is érezte, hogy ez most mennyire más, mint szokott, onnantól csak egymásra koncentráltunk. Hosszan végigcsókolta testem minden porcikáját néha még a piercing hideg érintését is éreztem a bőrömön, majd levette a nadrágomat is. Onnantól viszont fogalmam sem volt, hogy kiről mikor és hogyan kerültek le a ruhák. Nem voltam ura önmagamnak, csak hagytam magam a pillanatnak. És Billnek. Mikor én kerültem felülre, gyengéden szívogatni kezdtem Bill nyakát, hogy aztán tettemre, bizonyítékul egy piros folt emlékeztessen. Ezután Bill ismét átvette az irányítást… Én pedig egy másodpercig sem éreztem úgy, hogy ellenkeznem kellene. Boldog voltam a tudattól, hogy egyszerűen akartam.
Másnap ugyanabban a helyzetben ébredtem, ahogy tegnap elaludtam. Hanna szorosan hozzám bújt, a kezeim lazán a csípőjén pihentek. A feje épp az enyém alatt volt, a mellkasomba fúrva, nem is értettem, hogy kapott így levegőt. A háta ütemesen emelkedett és hallkan szuszogott is. Próbáltam ránézni, de a kócos, mindenfelé heverő haján kívül nem láttam semmit. Egy pár perccel később ő is elkezdett mozgolódni. Mikor felnézett rám, nem bírtam egy "Sziá-nál" többet kiejteni a számon, de úgy látszik, ő is éppen így volt ezzel. Nem is kellettek most szavak, anélkül is megértettük egymást. Szorosan átölelt, amit rögtön viszonoztam. Alig hallhatóan egy lágy "Szeretlek-et"súgott a fülembe, amire egy rövid "Én is-sel" válaszoltam. Még vagy egy fél óráig lehettünk ott, puszikkal, simogatásokkal boldogítva a másikat.
-Ma mi lesz? -kérdezte aztán Hanna hallkan.
-Amit csak akarsz - mosolyogtam rá és adtam a homlokára egy puszit.
-Hmmm -gondolkodott el. -Hát nem tudom. Menjünk úszni -nevetett fel.
-Jóóó-jóóó -néztem a plafonra. -Máskor valami pezsgőbb helyre megyünk.
-Persze. Amúgyis te hoztál ide.
Az egész hátralevő délelőttöt a parton töltöttük. Tom is velünk jött, de egyáltalán nem zavart, meg nem is akartam egyedül hagyni és úgy vettem észre, hogy Hannának sem volt ellenére a társasága.
Ahogy újra felértünk a szobánkba, szinte azonnal megcsörrent a mobilom. Egy elnézést kérő pillantást küldtem még Hanna felé, aztán felkaptam.
-Igen? - "köszöntöttem" a vonal túlsó végén lévő személyt. Úgy belefeledkeztem az életbe itt, hogy azt sem néztem meg ki hívott, amit pedig mindig ellenőriztem mielőtt felvettem volna a telefont.
-David vagyok -válaszolta a menedzserem unottan.
-Ümm -még a maradék kedvem is elment a beszélgetéstől. - Mi az?
-Nos... változott a terv. Pár nappal előbb haza kell jönnötök, mert meg lettetek hívva egy belga díjátadóra és ezt nem lett volna túl tanácsos visszautasítani... -válaszolta gépies hanglejtéssel.
-Micsoda??? Megbeszéltük, hogy meddig fogunk nyaralni! És azt is, hogy ezt tiszteletben tartod és nem találsz ki semmit! - nagyon mérges lettem rá.
-Majd máshogy rendezzük a februárt vagy a márciust... De ide most el kell mennetek.
-De ezt nem teheted! Pihenésre van szükségünk! - ordibáltam.
-Mentek és téma lezárva. Majd bepótoljátok később a szünetet. Csütörtökön jöttök, a díjátadó pedig vasárnap lesz. Szia!
-De... -késő. Mire szóhoz jutottam, ő már lerakta. - Ezt nem hiszem el!!!
Legszívesebben dühömben kitépkedtem volna minden egyes hajszálam. Nem bírtam felfogni, hogy megint nem pihenhetünk... Olyan ideges lettem hirtelen, hogy az ágy ruganyos matracához vágtam a telefonom, ami a nagy dobás miatt persze rögtön lepattant a földre és nem sokkal Hanna földbegyökerezett lábai mellett darabjaira tört. Ledobtam magam az ágyra Hannának háttal, már- már a térdeim mellé lógattam a fejem és eltakartan a kezeimmel az arcom. Nem akartam, hogy így lásson...
Leguggoltam a földre, és felvettem Bill telefonjának romjait. Egy pillanatig tétovázva forgattam a kezemben, majd összeillesztettem a szétesett részeket és letettem az éjjeliszekrényre. Leültem az ágyra, óvatosan felcsúsztam Bill mellé és gyengéden simogatni kezdtem az arcát.
- Mi a baj? – kérdeztem a lehető legmegértőbb hangomon. Igyekeztem semmivel nem felidegesíteni, nem akartam, hogy valamiért megharagudjon rám. Már ismertem annyira, hogy tudjam, hogyha felhúzza magát jobb békén hagyni, de úgy éreztem, most szüksége lehet rám. Egy rövid percig nem válaszolt, csak az ölembe hajtotta a fejét, de továbbra is tüntetően a másik irányba fordulva.
- Jost hívott. – felelte végül csendesen. Erre nem tudtam hirtelen mit válaszolni, úgyhogy vártam hátha folytatja.
- Elegem van belőle. Egyszerűen nem bírom elviselni, hogy valaki megmondhatja mit csináljak és még fizetik is érte… Az iskolát is azét utáltam, mert Tommal világéletemben önfejűek voltunk, és szerettük azt érezni, hogy senki se szól bele a dolgainkba. Anyu is mindig hihetetlen jó fej volt velünk, nem úgy nevelt minket mint más tette volna. Ki engedte volna meg a tizenkét éves gyerekének, hogy piercingje legyen? – Itt egy pillanatra szünetet tartott de jobbnak láttam, hogyha megvárom, még kiadja magából ami bántja, úgyhogy csak megértő hallgatással simogattam tovább a selymes pofiját.
- És amikor végre befutottunk mert Jost felkarolt minket, és elvakultan élveztük a sikert, addig egyáltalán nem figyeltünk rá, és látod ez lett a vége… Most úgy érzi, hogy megteheti, hogy felhívjon és odaparancsoljon a világ másik végébe, hogy végig vigyorogjak egy estét idegen emberek között, akiknek a véleménye egyáltalán nem érdekel annyira, hogy megjátsszam magam előttük. Ne értsd félre.. Én szeretem amit csinálok… Nem tudnék másképp élni… Én nem arra születtem hogy 20 éves koromig suliban üljek és utána valami sablonos munkát végezzek a rövid és unalmas életemben… De ha egyszerűen néha nekem is pihennem kell, mert hiába szeretem, ha fáradt vagyok nem tudom élvezni. És ha nem tudom élvezni a minőség sem lesz olyan, mint lehetne és… De olyan, jó, hogy te itt vagy nekem. – Ahogy Bill befejezte, és láttam rajta most mennyire őszinte és sebezhető előttem, hirtelen elérzékenyültem. Tudtam, hogy sok idő még igazán megnyílik valaki előtt, de azt nem, hogy bennem mikortól bízik meg 100%-osan. És most olyan jól esett, csak hallgatni, megérteni, és fontosnak lenni. Lehajoltam és megpusziltam. Válaszként egy halvány mosoly futott át az arcán.
- Teljesen megértelek. Nehéz lehet… De ami azt illeti én sem tudnálak elképzelni, valami cégnél mint ügyosztály vezető… - Reméltem ettől hátha jobb kedve lesz, és nem is kellett csalódnom, megfordult és pimasz kis mosoly ült szája szélén.
- Szerinted nem állna jól az öltöny? - nevetett fel és felült, hátát nekitámasztva az ágy támlájának. Én közelebb húzódtam ő pedig hagyta, hogy hozzábújjak. Most ő kezdett simogatni. Egy kis ideig csöndben ültünk így, de úgy éreztem, hogy akar valamit mondani.
- Tudod Hanna, nem tudom, mi lenne velem nélküled. Ezt most nem azért mondom, hogy mint egy béna szappanopera erőltetett szerelmi vallomásában elsírd magad, és a nyakamba borulj, csak mert szeretném, hogy tudd.
- Pedig ha neked az kellene, én megtenném. – válaszoltam csendesen mire ő szorosan magához ölelt.
- Szerintem menjünk ebédelni. Te nem vagy éhes?
AJÁNLOM AZ OLDALT
