A séta

Milyen unalmassá vált az életem!Furcsa, mindig azt akartam, hogy sztár legyek, hogy egy csomóan rajongjanak körbe, de most már unom. A sok bugyuta csitri, akinek az az egyetlen álma, hogy lefeküdjön valamelyikünkkel. Úgy látom, Tom élvezi a helyzetet és ki is használja azt. Én azonban már másra vágyom. Nem valódi szerelemre, tartós kapcsolatra, hiszen még ahhoz túl fiatal vagyok. Csak 17 éves.

Amire vágyom, az a magány. Egy pici egyedüllét. Az együttes,Tom és a rajongók nélkül. Igen, Tom nélkül. Habár ő az ikertestvérem, és életünk első másodpercétől kezdve együtt vagyunk, néha nagyon idegesítő tud lenni. Amikor szeretnék kicsit egyedül lenni, ő tuti odajön. És ha mondom neki, hogy hagyjon békén, gondolkozni szeretnék, akkor ő megsértődik és duzzogni kezd. Persze végül belátja, hogy semmi oka sincs a durcáskodásra és mindig hoz valami apróságot, hogy kiengeszteljen. Legutóbb például kulcstartót csináltatott egy kicsikori képünkkel.

Szeretem őt, de most jó, hogy nincs itt. Elment anyuval és Gordonnal Magdeburgba bevásárolni. Kicsit meglepődtek, amikor mondtam, hogy nem megyek Azt hiszem elviszem sétálni Scottyt. Addig is egyedül vagyok, és kiszellőztetem a fejemet.

Előtte még kimegyek a konyhába és megeszem a maradék pizzát. Úgyis hoznak másikat, Tom sem marad éhen. Nem fordítok nagy gondot a külsőmre, itt Loitschéban mindenki ismer.Mindenki Bill Kaulitzként gondol rám, nem mint a Tokio Hotel énekesére. Nem kell rejtőzködnöm előlük. Aztán leakasztom a pórázt az előszobai fogasról és kimegyek a kertbe.Scotty, ahogy meglát, rohan felém, mert tudja, hogy a póráz sétát jelent.

-Gyere, megyünk sétálni!-mondom neki, mire ő boldogan ugat egyet. Rácsatolom a pórázt a nyakörvére és a kapu felé indulunk. Új kerítést és kaput kellett csináltatnunk, hogy ne lássanak be, mert mostanában elég sok őrült rajongónk lődörgött errefelé. Volt egy lány, aki a kapunk előtt vert tanyát, és bekiabálta, hogy addig nem mozdul, ameddig valamelyikünk ki nem megy hozzá. Anyu végül megelégelte ezt a cirkuszt és elküldte a lányt. Kicsit sajnáltam, de nagyon haragudtam is rá. Amikor kimegyek a kapunkon és bezárom az ajtót, megnézem a postaládát. Viszonylag kevés szerelmeslevél érkezett tegnap óta, mindösszesen 23 darab. A csúcs tavaly nyáron volt, amikoris 146 darab érkezett egyetlen nap alatt!Mondanom sem kell, hogy nem olvastuk végig az összeset, csak párat bontottunk fel és jókat nevettünk rajtuk.

„Szeretlek!”

„Gyereket akarok tőled!”

És egyéb hasonlók álltak bennük.

Végül a villanyszámlára és egy idétlen reklámhirdetésre is rábukkanok. Az összes levelet áthajítom a kerítésen, majd összeszedem ha hazajövök.

Elindulunk az Ohre patak felé. Átvágunk a kietlen mezőn, keresztezzük a Magdeburger straßét, majd folytatjuk útunkat elkerülve Loitschét. Elengedem Scottyt, hadd futkosson. Észrevettem, mennyire szeret a földön szimatolni, valószínűleg érzi a nyulak szagát. Többször lehagy, néha viszont ő áll meg szimatolni, és én hagyom le, de mindig visszajön hozzám. Szeretem őt, ő az egyetlen aki végighallgat, csak sajnos nem tud beszélni.

Elérünk egy búzaföld széléhez. Itt megállok és a mellettem tébláboló Scottyra nézek.

-Na ki ér át előbb a túlsó végére?-azzal nekiiramodok a kalászok között. Scotty később kapcsol, hogy futóversenyről van szó, nekilódul és persze néhány másodperc alatt lehagy.

Milyen régen nem futottam már! Meg is érzem, a szántóföld felénél sem tartok, mikor az oldalam veszettül szúrni kezd, de nem állok meg. Csak futok a búza közt, néha fel-felbukkan Scotty fekete alakja, követem őt.  Mire átérek a túlfelére, annyira fáj az oldalam, hogy levegőt is alig kapok. Lihegve rogyok össze, Scotty jókedvűen körbeszimatol, közben csóválja a farkát.

-Egy kicsit pihenjünk, jó?-kérdezem tőle, mire ő mintegy válaszként leheveredik mellém a földre. Én is lefekszem a fűbe és az eget kezdem bámulni. Kezd esteledni, a Nap narancssárgára színezi a felhőket. Most döbbenek rá, milyen kicsi is vagyok. Csak egy ember a hatmilliárd közül, egy bolygón a ki tudja hány közül. Vajon milyen sorsot szabtak rám odafönt?

Ki dönti el, hogy mi történjen velem mondjuk holnap?Egyáltalán eldönti ezt valaki, vagy csak úgy megesnek a dolgok?Az, hogy befutott a zenekarunk, vajon valaki akarata szerint történt?

Ahogy nézem az eget, az az érzésem, hogy bármikor rámeshet az egész égbolt. A felhők időközben egyre narancssárgábbak, jelezve hogy telik az idő.

-Menjünk tovább!-mondom Scottynak, és mindketten feltápászkodunk.

Továbbindulunk a mezőn, egészen az Ohre patakig.Mikor odaérünk, percekig csak a vizet nézem. Egészen sekély patak, kövekkel az alján. Néhány apró halacska úszkál benne, küzdenek az áramlással. Leülök a partra, egy kidőlt fa rönkjére.Scotty lekuporodik a rönk tövébe. Mennyit jelent nekem ez a kis patak!Régen utáltam Loitschét, mert nem lehet benne semmit se csinálni, alig vannak emberek. Aztán kaptam bőven feladatot!Állj így, mondd ezt, csináld azt, adj autogrammokat, mosolyogj kedvesen, stb. Most nagyon jó visszavonulni ide, a szülői házba, a kis faluba, ide a patak partjára. Ez a legcsodálatosabb hely a Földön! Pedig sok helyet láttam már. Voltunk Párizsban, Londonban, Moszkvában, Budapesten, de ehhez foghatót sehol nem láttam.

Eközben egyre sötétebb lesz, lassacskán megjelennek az első csillagok is az égen. Sehol senki, teljes a csönd, szinte hallható. Nagyon jó itt.Biztos vagyok benne, hogy sok lány szívesen sétálna erre, ha tudná, hogy itt vagyok. Valószínűleg nem is hinne a szemének, hogy a nagy Bill Kaulitz a kutyájával üldögél a patakparton a sötétben.

Aztán elterelem a gondolataimat az esetleg felbukkanó alakoktól és az égre nézek, ahol már megannyi szikrázó csillag szórja rám a fényét. Nagyon szép!Ilyen éjszakai égbolt sehol nincsen, csak itt, Loitsche fölött.Ebben biztos vagyok. Nem is tudom mennyi ideig bámulom az eget, amikor eszembe jutnak Tomék. Nem is tudják, hogy hol vagyok!Biztosan aggódnak értem.

-Gyere, Scotty, menjünk haza, anya biztos nagyon ideges már.

Scotty, már amennyire látom, félrefordítja a fejét és úgy néz rám, aztán felkel és elindulunk hazafelé. Csakhogy sötétben még sosem jártam erre, fogalmam sincs merre kell hazamenni.

-Szerinted erről jöttünk?-kérdezem Scottytól.Ő odajön hozzám, én pedig felcsatolom a pórázát, nehogy elveszítsük egymást.

Már annyira sűrű a sötétség, hogy az égvilágon semmit se látok. Sajnos a Hold sem segít, csak egy keskeny sarló látszik belőle, alig ad fényt. Valahol erre van az a kis domb. Elindulok találomra, Scotty húz előre, remélem ő tudja az utat. Megtaláljuk a dombot, felmegyünk rá.

Megkönnyebbülve veszem észre a távolban a Magdeburger straßét szegélyező lámpák fényét.

Ezek szerint jó irányba tartunk .Most már magabiztosabban megyek Scotty után. Úgy látszik, ő tényleg tudja merre kell menni. Hamarosan elérjük a szántóföld szélét. Belépünk a búza közé, a kalászok sejtelmesen surrogva érnek egymáshoz. Elég sokáig tart, míg átvágunk a búzaföldön.

Valószínűleg azért, mert idefele átrohantunk rajta. A cipőm néha belesüllyed a laza talajba, elég nehezen tudok lépést tartani Scottyval. Hirtelen nagyot ránt rajtam, én meg kénytelen utána megyek. Egy világító szempárral találjuk magunkat szembe, biztos róka, ezután szaladt Scotty.

-Hagyd már! Haza kell mennünk. - mondom neki erélyesen, mire felhagy a róka ugatásával és továbbmegyünk.

Hamarosan már a mezőn vagyunk, talán kétszáz méterre a Magdeburger straßétól. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, mert nincs nálam se mobil, se óra, de valószínű, hogy késő van, mert egyetlen autó sem megy az úton.

Amilyen gyorsan csak lehet, keresztülvágunk a mi utcánkat a Magdeburger straßétól elválasztó mezőn és szinte futva érkezünk meg a házunk elé. Benyitok az udvarra, előttem a délelőtt behajigált levelek tömege. Anyuék nem fáradoztak az összeszedésükkel, habár mintha a villanyszámla eltűnt volna. Viszont a kocsi sehol. Nem jöttek volna még haza? Lecsatolom Scottyról a pórázt és bemegyek a házba. Sehol senki, csak négy jól megtömött szatyrot találok a konyhában. Egyedül a mélyhűtött pizzát vették ki, de valamiért az sem került a sütőbe. Nagyon hirtelen mehettek el, de miért?

Úgy vág belém a felismerés, mint egy villám. Biztos, hogy engem keresnek! Kirohanok a házból, ki a kertből az udvarra, és onnan az utcára. Közben átgázolok a leveleken, de ez egy cseppet sem érdekel.

Az utcán szintén nincsen senki. Egyedül állok az aszfalton, nem tudom merre induljak. Talán a falu központjába indultak. Lélekszakadva rohanni kezdek, egy idő után nagyon szúrni kezd az oldalam, és kaparja a torkom a kora nyári hűs levegő. Kénytelen vagyok megállni, levegőt is alig kapok. Körülnézek, de a világon senkit sem látok, csak egy macska vág keresztül a sötét utcán.

Elérek egy kereszteződésig. Körbefordulok, de sehol nem látni autó fényét, nem is hallani a hangját. Istenem, miért kellett nekem elcsatangolnom? Lassan ballagva indulok tovább. Nem olyan nagy ez a falu, hogy ne találnánk meg egymást. Nem is figyelem, merre megyek, cél nélkül kóborolok az utcai lámpák fényében. Talán mégis jobb lenne, ha megállnék, lehet, hogy folyton elkerüljük egymást. Odamegyek az egyik lámpaoszlophoz és leülök a tövébe.

Felhúzom a lábaimat és átkarolom őket.

Kezdek éhes is lenni. A délutáni pizzát a gyomrom már rég múlt időbe tette. Lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennék. De milyen lenne már, hogy én otthon eszem, miközben a családom engem keres?

Nem tudom mennyi ideje ülök itt, a lámpa fényében. Sehol semmi zaj, csak a tücskök ciripelnek. Ők is zenélnek, pont mint ahogy mi szoktunk. Az ő zenéjük eléggé álmosító, fejem a térdemre teszem és lassan lecsukódik a szemem.

Anya, gyertek erre és találjatok meg… Anya…

Hirtelen autó hangját hallom, és mikor kinyitom a szemem, pont az arcomba világítanak a fényszórók. Megkönnyebbülve ismerem fel a kocsinkat. Ajtók csapódnak és három alak vesz körül engem. Anya, Tom és Gordon állnak körülöttem. Anya leguggol hozzám.

-Kisfiam, hol jártál?- csak ennyit tud mondani, mert sírni kezd, kövér könycseppek gördülnek le az arcán.

-Anya, én nem akartam, de nem vettem észre, hogy így eltelt az idő .-mondom, de az én hangomat is szorongatja a sírás.

Felállunk mindketten. Tom és Gordon úgy néznek rám, mint egy messzi földről hazatért világutazóra.

-Nagyon jó a frizurád.-mondja végül Tom. Látom, semmit nem vesztett a humorérzékéből.

-Ha most lefotóznánk és feltennénk a netre a képet, egy hét sem telne bele és minden rajongótok fűszálakkal és búzakalászokkal a hajában mászkálna.-tódítja Gordon, és én csak akkor fogom fel, mire is céloznak. Végigsimítok a hajamon és egy csomó fű- és búzaszál marad a kezemben. Újra anyára nézek, aki a szemét törölgeti.

-Ígérem, hogy többé nem tűnök így el.-mondom,majd szorosan megölelem.

-Legközelebb írj egy cetlit. Bárhová elmehettek, csak tudjam merre jártok.-anya megsimogatja az arcom.

-Na jól van, nyomás haza, mielőtt híre megy ennek a kis kalandnak.-mondja Gordon és mindannyian beülünk a kocsiba.Tom és én hátraülünk. Sosem fogja bevallani, de tudom, hogy aggódott értem. Nem szereti kimutatni az érzelmeit, nem is kérdezem, mire gondolt, míg engem kerestek.

Ahogy közeledünk a házunkhoz, úgy leszek egyre biztosabb benne, hogy nyitva felejtettem a kertkaput és a bejárati ajtót is. Remélem, nem raboltak ki minket.

Hála az égnek nem, mert Scotty be sem engedett volna senkit. A tárva-nyitva álló kertkapuban heverészik.

-Így itthagytál mindent?-kérdezi Tom és ahogy megáll a kocsi, már száll is ki.

Scotty farkcsóválva fogadja, nem érti mire ez a felhajtás.

-A kutyátok vigyázott a házra, nem vittek el semmit.-mondja mosolyogva anya.

Mind kiszállunk a kocsiból és tekintetem a postaládára tévedt.

-Sőt, hoztak valamit.-azzal odamegyek és kiszedem a ládában lévő öt levelet.

Az egyiknek egészen friss parfümillata van, valószínűleg nemrég tehették be.Tom odajön és kikapja a leveleket a kezemből.

-Hogy ezek sose hagyják abba.-morogja rosszallóan, majd a szemben lévő buszmegálló felé fordul és teljes hangerővel kiabálni kezd.

-Úgyse olvassuk el a leveleiteket!Menjetek haza!

A túloldalt teljes a sötétség, lehetséges, hogy ott bújkálnak a levélírók.Valami motoszkálást tényleg lehet hallani, aztán teljes csönd lesz.

-Fejezd már be!-szólok rá.-Inkább menjünk be pizzát enni.

Befelé indulunk én pedig útközben összeszedem a leveleket.Az írók sokat dolgoztak vele, megérdemlik, hogy legalább bevigyem őket.Beteszem a többi közé ezeket is. Egy nagy kartondobozba gyűjtöm a leveleket a padláson, de Tom nem tud róla. Szemétnek tartja őket, és biztos fel is számolná a gyűjteményt. Pedig majd ha nagyon öregek leszünk, jó lesz őket elolvasni és emlékezni a régi szép időkre. Majd akkor, ha örökre visszatérünk ide, a szülői házba, a faluba, ide a patak partjára…