|
13.
2008.03.30. 16:11
Mély lelkiismeretfurdalással magamban...
Mély lelkiismeretfurdalással magamban kellett végigcsinálnom a koncertet. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem, tényleg el fogok most rontani valamit, aztán sikerült úgy végigénekelnem, mint máskor.
Koncert után viszont már nem volt menekvés... Fel kellett hívnom Hannát. Egy utolsó mély lélegzetet vettem, és kis vártatva máris a hangját hallottam a készülékben.
-Hálló.
-Szia, Bill vagyok...
-Igen, tudom... - a hangja cseppet sem hangzott derűsnek. -Szóval... Arról van szó, hogy meg szeretném tudni, mi történt azon az afterpartin -jelentette ki.
-Rendben. Akkor elmondom. Úgy volt, hogy az a lány, autogrammot kért, aztán megkérdezte, hogy nem-e iszunk egy italt. Én elmentem vele. Egyre többet akart, de mikor meg akart csókolni, akkor felálltam és otthagytam. Nagyjából ennyi.
-Értem...
-Megbízol bennem?
-Igen... - a válasza azonban korántsem volt túl meggyőző.
-Figyelj, én sem kérem számon rajtad, kivel találkozgatsz, míg én nem vagyok ott- emeltem fel a hangom. - Téged nem fotózgatnak, te tudsz minden lépésemről és én?? Mégis megbízok benned, pedig nekem is lenne okom féltékenységre!
-De...
-Én nem akarom, hogy vége legyen, de ha nem bízol bennem nincs értelme az egésznek...!
-Na ide figyelj! Azért hívtalak, hogy megtudjam, mi történt ott, ehhez csak van jogom, nem azzal támadtalak, hogy mit képzelsz magadról, hogy megcsalsz!
-Igen? Nekem mégse így jött le!
Most az egyszer, örültem ahogy egy egész folyosón áthallatszódó ordítást hallottam Davidtől, hogy indulnunk kell. Biztos voltam benne, hogy Hanna is hallotta, a hanglejtésemen viszont továbbra sem változtattam.
-Most viszont, ha megbocsátasz, mennem kell. Majd még hívlak, szia!
Hirtelen nem értettem magamat. Hogy csaphattam rá Hannára így a telefont? Nyűgösen indultam a kisbuszunk felé.
Mindent elrontottam. Talán még helyrehozhatom...? Fájó fejjel feküdtem le aznap éjjel. Sokáig forgolódtam, gondolkodva a holnapi napról. Hogy mit mondjak, majd ha felhívom. Aztán elnyomott az álom.
Úgy keltem fel aznap reggel, ahogy feküdtem. Kisírt, karikás szemekkel. A tükörbe csak rutinból pillantottam bele, amint szembetaláltam magam az önarcképemmel dühösen ott is hagytam.
Egész nap a telefonomat szorongattam, Bill hívását vártam. Már késő délután volt, de csak nem hívott.
Bocsánatot akartam tőle kérni, megmondani, hogy mennyire szeretem, és ne haragudjon rám. Hogy ezen túl azt csinál és azzal, akivel és ahol akar. Nem fogom szóvá tenni, semmit sem fogok mondani… Csak hívjon már fel… Lassan és unottan gördültek a könnycseppek az arcomon, mintha csak tudták volna, hogy létük ebben a percben teljesen értelmetlen. Hiába hullanak, senki nem tud róluk, rajtam kívül.
Azon kaptam magam, hogy elaludtam, a telefon csengésére keltem. Meg se néztem ki az, csak emeltem a fülemhez a készüléket és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy megszólaljon az - az édes hang… Meg is szólalt. De bár ne tette volna. Már az első szó után tudtam, hogy mindennek vége. Még akkor is, ha ő erről még nem tud…
-Igen? - szólt a telefonba egy aggódó hang.
-Hello - válaszoltam talán túl hűvösen, habár megfogadtam, hogy megpróbálom helyrehozni a dolgokat és nem még jobban elrontani.
-Én... - kezdte rögtön - Nagyon sajnálom... Tényleg... Nem akartam - láttam a szemeim előtt, ahogy egyre több könny gyűlik össze a szemeiben.
Mély levegőt vettem, ami miatt csak még erősebben kezdett szipogni.
-Jól van... -hirtelen komoly csend következett. - Megbocsátok. Csak... Ígérd meg, hogy egy kicsit elnézőbb leszel. És bízz bennem...
-Oké - hallkan válaszolt. Tudtam, hogy szíve szerint folytatta volna, de nem volt bátorsága tovább beszélni.
-És... hogy vagy? - igyekeztem elterelni a szót.
-Hát... Ahogy lenni lehet egy olyan telefonbeszélgetés után, mint az este - felnevetett. - Te?
-Én sem aludtam túl jól. De legalább ennek is vége - mosolyogtam magam elé.
-Igen... Szerencsére.
-Ne haragudj, de most mennem kell. Indulunk Lionba, megnézzük egy kicsit a csarnokot a soundcheck előtt.
-Jó... Persze. Puszi - búcsúzott el.
-Neked is. Szia!
Lelkesen vezettek be minket a nagy csarnokba, nekünk viszont majd' leragadt a szemünk a fáradtságtól. Pedig már dél volt...
A színpadunkat már szorgalmasan építették. A munkások szüntelenül nyüzsögtek a felrakandó fémdarabkák és különféle erősítők mellett. Egyedül egy valaki ült magányosan egy hangfalon, aki viszont cseppet sem nézett ki dolgozónak. Kíváncsi tekintettel nyugtáztam, hogy egy fiatal lány van a színpad előtt. Nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy az emberek pakolásznak, észre se vette, hogy mi is megérkeztünk.
-Ő meg hogy került ide? - mutattam az ismeretlenre.
-Gondolom egy munkás lánya - vont vállat David, aztán elment valamit elintézni a csarnok üzemeltetőjével.
Egy jó fél órát maradhattunk ott. Alig vettem le a szememet róla. Mindössze egyszer fordult hátra. Azt hiszem rájött, hogy a Tokio Hotel tagjai állnak tőle nem messze, mégse csinált semmit. Még csak oda se köszönt nekünk. Ránk mosolygott, majd visszafordult. Az építkezés érdekesebb nálunk??
Igazából halálra untam magam. Már órák óta üldögélek egy hangfalon, és azt kell néznem, hogy cipelik ide-oda a deszkákat, léceket, állványokat, az orrom előtt. Persze bájosan mosolygok hozzá, nem szeretném, ha a nagybátyám megsértődne, ha már ilyen rendes, hogy elhozott magával. Reggel óta, lelkesen bizonygatja, hogy milyen nehéz egy színpadot estére felépíteni. Nagyon büszke rá, hogy a Tokio Hotel csapatában dolgozhat, de ahogy észrevettem, ezzel messze nincs egyedül. Egy ideig elbambulva néztem, ahogy majdnem a fejemre ejtenek egy gigantikus méretű Zimmer 483- feliratot, aztán jobbnak láttam felállni. Alig tettem pár lépést, rájöttem, hogy erősen útban vagyok, így elindultam a csarnok másik végébe.
- Lena! – hallottam meg a nagybátyám hangját, a hátam mögül. Megtorpantam és a hang irányába fordultam. Ulrich pár méterre tőlem hevesen integetett, hogy menjek oda. Sóhajtottam egyet és elindultam felé. Már pár lépés után láttam, hogy nincs egyedül, egy idegen férfi és kicsit távolabb tőlük a Tokio Hotel 3tagja álltak mellette.
- Áh! Te vagy a szépséges Lena! – duruzsolta visszataszítóan mézes hangon az idegen férfi, mire én bizonytalanul Ulrich-ra pillantottam, aki láthatóan semmit sem vett észre, a különös hangsúlyból.
- Jó napot. – feleltem kimérten és végigmértem az alakot. Egyértelműen Ulrich munkatársa lehetett egy kék sárga kantáros overált viselt, sárga védősapkával.
- Tudod, sokat meséltem Jürgennek rólad. – kezdte vidáman a nagybátyám, amitől egészen olyan érzésem támadt, mintha egy 200évvel ezelőtti filmben lennék, valami kerítőnő társaságában, aki megtalálta életem párját, és most erről próbál meggyőzni.
- Szuper – motyogtam cseppet sem barátságos hangon, miközben halottam, hogy valaki felnevet a hátam mögött. Hátranéztem és láttam, hogy Bill áll közvetlenül mögöttem, és mosolyogva rám köszön. Kicsit ugyan meglepődtem, de határozottan kellemesebbnek ítéltem az ő társaságát, úgyhogy felé fordultam.
- Látom, már most nem tudod lerázni a sok udvarlót. – kezdte nevetve és Jürgen felé bökött.
- Hogy érted azt, hogy már most? – kérdeztem vissza az előbbi megszólalásaimnál sokkal kedvesebb hangon.
- Még sosem láttalak. De már sikerült rájönnöm, hogy Ulrich lánya vagy. – ezen a feltételezésen, muszáj volt felnevettem.
- Istenem! Dehogy vagyok a lánya! Az unokahúga vagyok!
- Ja értem! – mosolyodott el még jobban Bill, amivel meglehetősen zavarba hozott. Miután ezt ő is nyugtázta, ismét megszólalt.
- Akkor biztosan azért érdekel ennyire az építkezés.
- Úgy nézett ki, hogy érdekel? Akkor nagyon jó színész lennék!
- Hát akkor tényleg az lennél. – felelte, mikor Jürgen lépett mellénk.
- Drága Lena, meg kell mondanom, hogy szépséged rendkívül feltűnő! Kár, hogy olyan fiatal vagy. – egy hosszú másodpercig döbbenten néztem az előttem álló férfit, aztán hidegen csak ennyit mondtam:
- Én szeretek fiatal lenni, inkább az lehet szar, ha ilyen öreg vagy. – Erre Jürgen furcsa arckifejezést öltött, és otthagyott minket. Amint hallótávolságon kívül került, Billből kitört a visszafojtott nevetés.
- Minden pasit ilyen egyértelműen utasítasz vissza?
- Miért mégis mit kellett volna tennem? Te jó ég… néz már rá… fúúúj! – erre ő még hangosabb nevetésre váltott. Nagyon jól állt neki a mosoly, általában címlapokon, cd borítókon, plakátokon, mindig szigorú vagy kifejezéstelen arcot vág, de ez az őszinte vidám csillogás a szemében…
- Pedig szép pár lennétek. – jegyezte meg viccelődve, aztán teljesen más hangsúllyal hozzátette: - Lehet, hogy többet látnálak, ha a barátnője lennél. – erre nem tudtam mit felelni, csak mosolyogtam. – Ne haragudj, most mennem kell. Remélem, még összefutunk. – búcsúzott el, és elindult a backstage felé.
- Én is. – mondtam halkan, de úgy, hogy már csak én hallottam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
