|
8.
2008.02.13. 19:01
Egy halvány mosoly húzodott a számon...
Egy halvány mosoly húzodott a számon még akkor is, mikor magamra húztam a takarót és lekapcsoltam a lámpát. Egész végig a beszélgetésünkön járt az eszem. Még másnap is. Nem is értették mi ütött belém, mikor dudorászva léptem ki a szobámból. Igaz... előző nap este még mogorván zártam magamra az ajtót, nem csoda, ha nem tudják ezt mire vélni.
- Mi történt az éjjel, Bill? -vigyorgott Tom.
- Semmi olyan, amire te most gondolsz -öltöttem ki rá a nyelvem.
Pár hét múlva már azon vettem észre magam, hogy a karácsonyfát díszítjük. Én, mint mindig a fenyőfa felső ágainál ügyködtem. Az egész karácsonyi felhajtást idén valahogy sokkal nyugodtabbnak találtam. Talán Hanna miatt... Mindig ő körülötte forogtak a gondolataim. Még akkor sem figyeltem túl lebilincselten oda, mikor a konyhából hallottam, ahogy vagy 3 pohár lerepül a földre.
Karácsonykor végre otthon lehettünk. A meleg házban, a családdal... Nem is létezett számunkra ennél szebb ünnep. A kanapén és a fotelekben ültünk. Anyu, Gordon, Tom, egyik nagymamánk és én. Az ajándékok átadásán már túl voltunk, éppen beszélgettünk. Most nem voltunk kamerák kereszttüzében... Bármit mondhattunk, nem kellett végiggondolni a szavaink következményeit. Végre nem a színpadi műmosolyomat várták el tőlem... Felszabadultan nevethettem és nem azt kellett néznem, hogy mindegyik kamerába a tökéletes oldalamat mutassam.
Egyszerűen nem bírtam betelni az itthon töltött idővel. És most már nem csak a nyugalom húz ebbe a falucskába...
- Gyönyörű vagy. – mondta Bill és a kezembe adta a törülközőmet.
- Maradj már! – nevettem rá vissza és meglöketem, mire ő megállított és megcsókolt.
- Ne itt… Tudod. – tiltakoztam úgy egy perc múlva mire elindult és csintalan mosollyal húzni kezdett maga után.
Karácsony után kaptam a hívást Billtől, hogy menjek velük nyaralni. Eleinte nem akartam, többek között azt, hogy ő fizesse nekem, meg egyébként is, nem akartam zavarni… de annyira ragaszkodott hozzá, hogy végülis ha igazán akartam volna, akkor sem tudtam volna nememet mondani. Az azért meg kell hagyni, hogy ritkán járok ilyen szép helyen, mint a Maldív - szigetek, és otthontól is ritkán vagyok ennyire távol, de annyira jól éreztem magam, hogy egy csepp honvágyat nem éreztem.
- Hol hagytuk Tomot? – kérdeztem, mire Bill rögtön, rávágta:
- Azt mondta, lepihen egy kicsit, mert elfáradt.
- Mibe? A napozásba? – kérdeztem ércelődő hangon, de erre Bill válasz gyanánt ismét megcsókolt. Feltéteztem, hogy jelen pillanatban, egyáltalán nem izgatja testvére hol léte, sőt, bizonyára szeretné, ha én sem erről kérdezgetném. Igazság szerint már napok óta éreztem, hogy vágyik rám. Hogy szépen fogalmazzak. És… Erre mit lehet mondani? Én is rá… De azért. Ez nem olyan egyszerű. Eddig ugyan nem tette szóvá, sőt erőszakos sem volt velem soha, csak engem kezdett el bántani a dolog. Nem akartam, hogy bármiben hiányt szenvedjen miattam. Persze, nekem is eszembe jutott rögtön, hogy hányszor olvastam hülye magazinokban, hogy aki elhagy ezért, azzal jobb is, ha nem kezd az ember. Sőt egyenesen mulattam is rajta, hogy más ezen problémázik. De azóta rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Mármint… Nem attól féltem, hogy ez bántja őt, egyszerűen én mindet meg akartam neki adni.
Persze az is ostoba dolog, hogy pont most foglalkozom ezzel, pedig átadhatnám magam az egyszerű édes semmittevésnek.
- Valami baj van? – kérdezte Bill amint elhúzta a fejét a számtól.
- Dehogy. Miért gondolod? – kérdeztem rögtön.
- Nem tudom, csak… Mindegy. Felhívom anyut. – mondta egy kicsit erőltetett félmosoly kíséretében és kiment a teraszra. Megfordultam, és az ágy vége felett álló hatalmas ablakra pillantottam, ahonnan tökéletes panoráma nyílt az óceánra. Egy kis ideig merengve bámultam a végtelen kékséget, a gondtalan víztömeget…
Mikor beléptem a szobába, anyu hívása után, Hanna gondolataiba merülve állt az ágy előtt és a távolba nézett. Rögtön mögémentem, és hátulról átöleltem a hasán, miközben apró puszikat leheltem a vállára. Ő bizonytalanul a mellkasomra hajtotta magát.
Így álltunk ott pár percig, bámulva a mesébeillő tengerpartot és gondolkodva.
Tudtam, hogy Hanna talán tart attól, hogy én már le szeretnék feküdni vele, de igazándiból semmit se akartam elsiettetni. Azokból a lányokból sokat találhatok, akik csak "azért" akarnak, ő iszont nem ilyen volt. Tetszett, hogy nem adta be azonnal a derekát és várnom kell rá.
Élveztem a vele töltött napokat itt, talán még nem is voltam ilyen boldog mint most.
-Megnézzük a naplementét a teraszon? -suttogtam a fülébe.
-Persze -mosolygott rám, ahogy megfordult.
Kéz a kézben kimentünk az erkélyre és leültünk a két egymás mellett lévő székre.
-Olyan szép itt -sóhajtott egyszer csak Hanna.
-Én hoztalak ide -vigyorogtam.
-Cöcöh - gúnyolódott.
-Ezt kapom mindezért? -néztem csintalanul a szemébe.
-Na jó - állt fel egy széles mosollyal az arcán és az ölembe ült. Egy rövid puszit nyomott a számra. -Így jobb? -éreztem a lélegzetét az arcomon.
-Jobb, de nem elég jó.
-Kis telhetetlen - lágyan a hasamba boxolt.
-Nah, azért ezt nem érdemlem.
-Nem ám -megint közelebb hajolt és egy hosszabb csókott adott. - Lemegyünk a partra még egyet úszni? -kérdezte.
-Ilyenkor már olyan hideg a víz.
-Itt? Viccelsz?? Naa gyere -felállt, megragadta a karom és behúzott a szobába.
Felkapott két törülközőt, majd az ajtóhoz sétált.
-Mennyit várjak még rád? -kiáltotta rám mosolyogva.
-Te folyton úszni akarsz -jelentettem ki, miközben bezártam az ajtót.
Aztán gyorsan végiggondoltam, mit mondtam, de már nem szívhattam vissza... Most biztos azt hiszi, rólam, hogy valami perverz állat vagyok... Én hülye, hogy mindig eljár a szám... -Mármint...-próbáltam mentegetőzni.
-Még van időnk - nézett pimaszul rám, én pedig megnyugodtam, hogy nem neheztel.
-Na jó, menjünk - indultam el.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
