|
Napok óta különösen érzem magam.Fáradékony és nyűgös vagyok, semmilyen étel nem esik jól és folyton nyafogok mindenért.A többiek már nem is akarnak velem együtt lenni.
Tudom, hogy nekik is rossz, de nem tehetek róla.Sokszor fáj a fejem és hiába veszek be fájdalomcsillapítót, csak addig használ, amíg lezavarunk egy TV-s fellépést vagy egy interjút.
Mondtam a fiúknak is, szerintük túlhajszoltam magam és mindez a kimerültség jele.
Lehetséges, hogy igazuk van.Régebben, ha lefeküdtem, akár 15 órát is tudtam aludni egyvégtében, viszont mostanában csak néhány órát vagyok képes aludni, utána felkelek és csak forgolódom.Tom szerint ez azért van, mert már annyira fáradt vagyok, hogy aludni se tudok tőle.
Most, hogy túlvagyunk az új kislemezünk felvételén, visszajöttünk a hamburgi lakásunkba.
A fotelben húztam meg magam, a karfájára dőlve próbálok pihenni.Kinézek az ablakon, odakint kezd sötétedni, felgyújtották az utcai lámpákat is.A szobára is lassacskán félhomály borul.
A többiek a másik szobában pizzáznak.Milyen jó nekik, hogy van étvágyuk!
Nagyjából egy óráig ülök a fotelben, amikor lépéseket hallok.Tom jön be az addigra teljesen sötétbe borult helységbe.Látom a sziluettjét, ahogy közelebb jön hozzám.
-Nem akarsz enni?-kérdezi lehajolva hozzám.-Direkt hagytunk egy kicsit.
-Köszi, de nem kérek.Nincs étvágyam.-mondom neki halkan.
-De ez nem normális.Hetek óta alig eszel.-jelenti ki aggódva.-Meg fogsz betegedni.
-Nem tehetek róla.Nem vagyok éhes.Szeretnék enni, de nem megy.-felemelem a fejem a karfáról és kiegyenesedek ültömben.
Egy egészen kis ideig nézzük egymást a sötétben.Valami különös oknál fogva úgy érzem, hogy most látom utoljára a testvéremet.Fogalmam sincs, hogy honnan támad ez a gondolatom.
Jobb kezemmel Tom kezéért nyúlok, ő pedig engedi hogy megfogjam.
-Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?-kérdezem tőle.
Az utcai lámpa beszűrődő fényében látom, ahogy értetlen arcot vág.
-Ezt miért kérdezed?-kérdez vissza.
-Csak úgy.-felelem és halványan elmosolyodom.-Tom, mit csinálnál, ha én…. szóval ha én meghalnék?
-Ne is mondj ilyet!Én nem tudnék nélküled élni.-jelenti ki határozottan és egy kicsit megremeg a hangja.
-De ha mégis?-erősködöm tovább.
-Tudod te a választ.-mondja halkan.
Igen tényleg tudom.Valószínüleg végezne magával, csakhogy újra együtt lehessünk.
-Megyek aludni, te nem jössz?-kérdezi könnyed hangnemre váltva.
-Még nem.Gondolkozni szeretnék.-azzal elengedem a testvérem kezét és visszadőlök a karfára.
-Jó, én megyek.Jó éjszakát!-Tom az ajtó felé indul.
-Neked is jó éjszakát.-még visszafordul, elmosolyodik és kimegy a szobából.
Sokáig nézek utána, és arra gondolok, hogy most láttam utoljára.Milyen jó lenne hazamenni anyához és elbúcsúzni tőle.Megölelni és megköszönni neki azt, amit értem és Tomért tett.
Halkan sírni kezdek, amiért nem tudok most ott lenni mellette.
-Anya, annyira szeretlek…-suttogom bele az éjszakába.-Miért nem vagy itt?Anya…
Könnyeim végigfolynak az arcomon, majd beleivódnak a fotel szövetébe.
Miért vannak ilyen hülye gondolataim?Hiszen még fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak.
Igaz, hogy mostanában eléggé le vagyok gyengülve, és semmihez sincs kedvem, de ezért még nem kell feltétlenül meghalnom.
Furcsa álmosság telepszik rám.Lassan lehunyom a szemem.A testem teljesen elernyed és néhány másodperc múlva már egyetlen tagomat sem érzem.
Csak sötétséget látok, sehol semmi fény.Rövid ideig tart ez az állapot, mert hamarosan megérzem, hogy valami keményen fekszem.Kinyitom a szemem és gyönyörű kék eget látok meg.Néhány felhő úszik odafent méltóságteljesen.Felülök és körülnézek az ismeretlen tájon.
Valami mezőn vagyok, mindenhol csak zöld füvet látok, amit gyengéden mozgat a szél.
-Te Bill Kaulitz vagy, ugye?-kérdezi hirtelen valaki a hátam mögött.
Hátrafordulok ültömben és egy fehér ruhás alakot pillantok meg.Nem tudom megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, csak azt, hogy igen csinos arca van.Gyönyörű kék a szeme és teljesen fehér a haja, ami a derekáig ér.Karcsú az alakja és a bőre érdekes ezüstös színű.Csak miután végignéztem rajta, veszem észre két hatalmas fehér tollas szárnyát.
-Nos, te vagy Bill Kaulitz?-kérdezi ismét.
-Igen, én vagyok.Te ki vagy?-kérdezem, még mindig nem térve magamhoz igazán.
-Születtél 1989. szeptember 1.-jén Lipcsében, igaz?-kicsit sért, hogy nem válaszol a kérdésemre, miközben ő faggat engem.
-Igen, ott születtem, de te ki vagy?-próbálkozom újra.
-És meghaltál 2007. május 21.-én Hamburgban?
-Igen,…illetve dehogyis!Nem haltam meg!-mondom gyorsan.
-Ha nem haltál volna meg, most nem lennél itt.-jelenti ki az angyalszerű tünemény.-Ez a menyország, ide csak a halottak kerülnek, egy-két kóbor lélektől eltekintve.
Egy darabig nem jutok szóhoz.
-Tessék?!De hát…-nem tudok mit mondani, az egész teljes képtelenségnek hangzik.-De hát én nem halhatok meg!Még csak 17 éves vagyok!
-A halál nem nézi, hogy hány éves az illető.Egészen egyszerűen csak magával viszi és kész.
-Na de nem is voltam beteg, semmi bajom nem volt!-felpattanok a fűből és szembefordulok az angyallal.
-Dehogynem!Mi pontosan tudjuk.-csóválja a fejét az angyal.-Untad az egészet.Untad a fellépéseket, az interjúkat, a rajongókat, az együttest, sőt még a tulajdon testvéredet is!- minden felsorolt dolognál felmutatja bal kezének egyik ujját.
-Dehogyis!Néha fárasztó, bevallom, de nem untam főleg Tomot és a többieket!- emelem fel a hangom.
-Pedig elég sokszor hisztiztél és kiabáltál is velük.-csendül fel újra az angyal hangja.
-Igen, de nem azért mert untam őket!
-De már nem volt kedved enni sem.Tehát eldobtad magadtól az életet.-vádol meg az angyal.
-Nem azért!Csak nem volt étvágyam.Vissza akarok menni!-kiáltok rá.
-Látod, megint hisztizel.Viszont a visszameneteled ügyében nem én döntök.Ez már felsőbb körökbe tartozik.Gyere!-felém nyújtja balját én pedig jobb híján megfogom a kezét és elindulunk a mezőn.Egy darabig így gyalogolunk, mikor egyszercsak a semmiből egy vakítóan fehér épület tűnik fel.
-Mi az ott?-kérdezem és szinte meglep, hogy válaszol.
-Ott fogják megtárgyalni, hogy visszamehetsz-e.-mondja az angyal.
-Kik fogják megtárgyalni?
-Milyen sokat kérdezősködsz!-jegyzi meg.Úgy látszik, cseppet sem érdekli, hogy pár perccel ezelőtt még ő csinálta ugyanezt.
-Téged hogy hívnak?-kérdem, mire hirtelen megáll és rámnéz.
-Engem nem szoktak sehogysem hívni.Nincs nevem.-feleli és elmosolyodik.
-Mindenkinek van neve.-erősködöm tovább.
-De nekem nincs.Itt nincs szükség névre.Nem kell, hogy megkülönböztessenek minket.- magyarázza és továbbindulunk.
-Ez elég furcsa.
-Tudom.A halandóknak van nevük, mert azt olyan fontosnak tartják.
Ahogy beszél, szemügyre veszem szép fehér szárnyait.
-Te repülni is tudsz?
-Tudok, de gyalogolni jobban szeretek.-feleli könnyedén, mintha az, hogy egyeseknek szárnya van, természetes dolog lenne.-Ha úgy döntenek, hogy itt kell maradnod, te is kaphatsz szárnyakat.De ezt külön kérned kell.
-Értem.-mondom, de még mindig úgy érzem, hogy csak álmodok.-Ezek szerint te is éltél valamikor?
Újból megáll egy pillanatra és gondolkodó arcot vág.
-Nem, én sose éltem.Még a Földön sem jártam soha.Amióta létezem, itt vagyok.
-De valamikor csak megszülettél.Nincsenek szüleid?-kérdezem tőle, mire rám emeli kék szemét.
-Azok kik?
-Hát anya és apa.Egy nő és egy férfi.-magyarázom neki.Furcsa, hogy valaki ilyen alapvető dolgokat nem tud.
-Aha, értem.-összeráncolja fehér szemöldökét.
-Tényleg, ne haragudj, hogy megkérdezem, de te fiú vagy lány vagy?
Újból összeszalad a szemöldöke és pár pillanatig döbbenten néz rám.
-Nem tudom.Szerintem egyik se.Nekünk nincs nemünk.Nincs rá szükségünk.-feleli végül.
-Szóval ti,…tehát… ti…nem szaporodtok?-bököm ki végül.-Arra sincs szükség?
-Nincs hát.Ők teremtenek minket.-felemeli a karját és a felhők közül fel-felbukkanó épületre mutat.
-Tehát azok teremtettek téged, akik el fogják dönteni a sorsomat.-rakom össze a mozaikokat.
-Ők a főnökök?
-Mondhatjuk úgy is.Ők döntenek az olyan lelkek sorsáról, mint amilyen te vagy.És ha épp szükségük van egy új segítőre, akkor csinálnak egyet.-magyarázza és megindul a mezőn, én pedig megyek utána.
-Nekem te angyalnak tűnsz.
-Igen, a halandók így hívnak minket.Itt viszont csak segítők vagyunk.-válaszolja.
Egy darabig szótlanul megyünk a kastélyszerű építmény felé.Senkivel nem találkozunk útközben.Kicsit furcsállom ezt, hiszen ha a menyországban vagyunk, akkor itt hemzsegnének a holtak.
-Miért nincs itt senki?-teszem szóvá észrevételemet.
-A holt lelkek a másik oldalon vannak.Mindenkinek be kell hozzájuk mennie, és csak utána léphetnek be a túlvilágra.-újra az épület felé mutat.
-És a többi angyal?Ők hol vannak?
-Nem szoktunk idejönni, csak ha új halott van.
-Na de biztos valaki más is meghalt mostanában.-többször körbenézek, de a zöld mezőn kívül semmit sem látok.
-Biztos, de ők máshol vannak.
-De nem azt mondtad, hogy aki meghal az idekerül?-kérdezem, de valahogy megérzem, hogy nem fogok értelmes választ kapni.
-Itt vannak.Csak egy másik térben, ezért nem láthatjuk őket.Viszont remélem nincsenek sokan, hogy ne kelljen sokat várnunk.
Teljesen belezavarodtam ebbe a halottasdiba, már semmi másra nem vágyom, minthogy visszamehessek a többiekhez.
-Figyelj csak, én most még ott vagyok a fotelben, ahol…ahol meghaltam?-kérdem óvatosan, igencsak félve a válaszol.
Kísérőm elmosolyodik, mintha valami nagyon vicceset kérdeztem volna.
-A lelked távozott a testedből, ez a halál.A tested ottmaradt, a lelked feljött ide.
-Azt akarod mondani, hogy holtan heverek a fotelben?!-kiabálok rá, mire eltűnik az arcáról a mosoly.
-Ne kiabálj, kérlek.Igen, ott vagy a fotelben.Nem ver a szíved, nem lélegzel, tehát halott vagy.
-De mi van, ha valaki bejön és észreveszi, hogy nem élek?-elképzelem Tomot, ahogy rájön, hogy meghaltam, a döbbenetet és az ijedtséget az arcán, ahogy sírni kezd.
A gondolatra nekem is összegyűlik egy könnycseppre való a szememben és lassan lefolyik az arcomon, majd lecsöppen a fűbe.
-Ne sírj.Nem fogja senki észrevenni, ha sietünk.
Gyorsan megtörlöm a szememet és a fehér épületre nézek.Egyre nő bennem az elhatározás, hogy ha törik, ha szakad, de meggyőzöm a „főnökséget” , hogy engedjenek vissza.
-Menjünk tovább.-javasolja kísérőm és a kezemet fogva folytatjuk utunkat a mezőn.
Érdekes módon úgy látszik, hogy az épület nagyon messze van, de mégis minden egyes lépéssel láthatóan közelebb kerülünk hozzá.Nagyjából öt perc telik el és máris a bejáratál vagyunk.Szinte kitörik a nyakam, mire meglátom a kastély csúcsát.Az egész gyönyörűen faragott, hófehér vízköpők ülnek a kétszárnyú bejárat felett.A nagy ajtók nincsnek nyitva, hanem az egyiken vágtak egy kisebbet, ezen át megyünk be.
Odabent szintúgy minden hófehér, az oszlopok amelyek olyan vastagok, hogy nem is érném őket át, a falak, amelyeken hosszúkás ablakokon át szűrődik be a napfény és a padló, ahol bonyolult motívumok helyezkednek el.Csak miután beteltem a csarnok nagyságával, nézek körül, hogy van-e még valaki itt rajtunk kívül.
Jó időbe telik, mire észreveszem azt a két pár alakot, akik a csarnok túlfelén állnak.A párok egyik tagja egy-egy angyal, a másikak pedig emberek.Elég messze vagyunk, így nem látom, fiatalok vagy öregek, férfiak vagy nők-e.Az én angyalom lassan elindul velem.Elsétálunk a vastag oszlopok között és én még mindig tátott szájjal nézem, hogy mekkora helyiségben is vagyunk.Csak amikor közelebb érünk a szemközti falhoz, akkor veszem észre, hogy egy díszes ajtó van ott, azelőtt várakoznak a többiek.
Mikor odaérünk, a két másik angyal kecsesen biccent a fejével az enyémnek mire ő is viszonozza a köszöntést.Az egyiküknek fekete haja van és ragyogó, smaragdzöld szeme, vele egy középkorú néger nő van.A másik kicsit alacsonyabb az én angyalomnál, neki aranyszőke tincsei vannak és mélybarna szemei.Ő egy körülbelül tízévesforma kisfiú kezét fogja.Igaza volt az angyalomnak, a halál nem nézi, hogy ki hány éves.
Megállunk mögöttük és várunk a sorunkra.Egy kis idő múlva nyílik az ajtó, vakító fény támad
és egy lángvörös hajú angyal lép ki rajta.
-Rose Kingston!-szólt fennhangon, mire a feketehajú angyal elindul a néger nővel befelé. Mikor beérnek, becsukódik az ajtó.
-Mi van odabent?-kérdezem az angyalomtól.
-Ott ülésezik a Tanács, ők fognak dönteni a sorsodról.
-Annyira vissza szeretnék menni.-mondom halkan.
-Csak meg kell őket győznöd, hogy tovább akarsz élni.-magyarázza angyalom és halványan elmosolyodik.
Ez igencsak nehéz lesz, mert az utóbbi időben nagyon életunt voltam és a Tanács biztosan tud erről.Kis idő múlva újra nyílik az ajtó és ismét vakító fény szűrődik ki belülről, valamint a vöröshajú angyal is felbukkan.
-Sean Johnson!
A szőke angyal bevezeti a kisfiút a terembe, majd az ajtó ismét becsukódik.
-Mi történt a nővel?-kérdezem az angyalt.
-Valószínűleg jogosnak találták a halálát és beengedték a túlvilágra.-mondja és hirtelen csap egyet hatalmas szárnyaival, mire én összerezzenek az ijedtségtől.
-Ne haragudj, de a bolhák…
-Itt vannak bolhák?Ők is meghaltak?-egyre inkább úgy érzem, hogy mégiscsak álmodom.
Sosem gondoltam volna, hogy egy angyal bolhás lehet.
-Igen, tudod az állatok lelke is idekerül, de az ilyen apróságokat nem tudjuk bezárni, így mindig kiszökdösnek a túlvilágról.-mondja, majd maga elé hajtja bal szárnyát és a kezével matatni kezd a tollai közt.-Úgy csípnek.Ha végeztem veled, mindenképpen megfürdök.
-Hol szoktatok fürödni?
-Sok tó van idefent, néha kénytelenek vagyunk megfürödni a bolhák miatt.-magyarázza és tovább keresi az élősködőket a szárnyán.
-És ha a Tanács nem enged vissza és nekem is szárnyaim lesznek akkor én is bolhás leszek?- kérdezem megrökönyödve.
-Persze, azonnal rádugrálnak majd.-válaszolja, miközben a szárnyát vakargatja.
Kicsit megsajnálom szegényt, hogy így szenved a bolháktól, de mégis mosolyra húzódik a szám, mert valószínűleg egyetlen ember sem hiszi azt, hogy egy angyalon élősködők lehetnek.
Pár perc múlva nyílik az ajtó és a vöröshajú angyal is megjelenik.Az enyém abbahagyja a bolhászást és megfogja a kezemet.
-Bill Kaulitz!-kiáltja a nevemet, mire mi bemegyünk.Egy darabig körbevesz minket a vakító fényesség, majd ahogy beljebb jutunk, úgy alszik ki körülöttünk és feltűnik egy, az előzőhez hasonlóan nagy terem.A szemközti falnál egy asztal van, amögött öt ember ül, három nő és két férfi.Nagyon öregnek látszanak, mindegyikük lebernyegszerű ruhát visel.
-Nos, te vagy Bill Kaulitz, igaz?-kérdezi a középen ülő nő.
Egy pillanatig szóhoz sem jutok, de aztán megjön a bátorságom.
-Igen én vagyok.
-Tudod-e, hogy miért vagy itt?-szólal meg a mellette ülő férfi.
-Mert meghaltam.-válaszolom halkan.Tekintetem az egyikükről a másikukra siklik.
-De azt tudod-e, hogy miért haltál meg?-kérdi most a bal oldalon a legszélső helyen ülő nő.
Nem szólok egy szót sem, hiszen valóban foglamam sincsen róla.
-Mert ráuntál az életre.-mondja az a nő, aki legelőször szólt hozzám.
-De én nem untam rá, csak…-nem tudom folytatni, mert nem értem, hogy miért voltam olyan, amilyen az utóbbi hetekben.
Elkeseredve végignézek a Tanács tagjain, majd a padlóra szegezem a tekintetemet.
-Eleged volt mindenből és mindenkiből, nemde?-kérdezi a másik férfi.
-Nem igaz!-kiáltok fel.A hangom megsokszorozódva verődik vissza a falakról.-Nem igaz…-ismétlem meg egész halkan.-Nagyon szeretem azokat, akik körbevesznek engem, tisztelem őket.
-Akkor miért nem foglalkoztál velük?Nem vetted észre, hogy azért lettél napról-napra gyengébb, mert elzárkóztál előlük?-most a harmadik nő szólt hozzám.
Végiggondolom a szavait és kénytelen belátom, hogy igaza van.
-Egyszerűen csak fáradt voltam és nem volt kedvem semmihez.-mondom és elöntik a könnyek a szememet.-Kérem, engedjenek vissza…
-Ha most visszaengedünk, akkor már nincs második lehetőség.Ha még egyszer ilyen állapotba kerülsz, akkor itt kell maradnod.-mondja szigorúan a középen ülő nő.
-Nem fogok.-felelem szipogva.
-Bill Kaulitz, ezennel visszavonom az elhalálozásodat.Visszamehetsz a Földre, de kapsz egy feladatot.- jelenti ki az öreg nő.
Nem szólok, várom, hogy kihirdesse a teendőmet.
-Mostantól fogva az a feladatod, hogy élvezd az életet.Nevess sokat, foglalkozz a barátaiddal és a családoddal.Lásd újra szépnek a környezetedet, fedezd fel az értékeket.-itt egy kis időre megáll.-Menni fog?
-Azt hiszem, igen.-mondom és letörlöm a könnyeket az arcomról.
-Indulj vissza!-mondja a középen lévő nőtől balra ülő férfi.
-Viszontlátásra!-köszön el a nő.
Angyalom magával húzva kivezet a teremből.Amikor kiérünk, maga felé fordít.
-Na látod!Sikerült!-mondja lelkendezve.
-Alig hiszem el.De hogyan jutok vissza?-kérdezem tőle, mire ő felvonja a szemöldökét.
-Van egy kapu, azon keresztül visszamehetsz a testedbe.Gyere!-azzal elindulunk az ajtó felé.
Időközben nem érkeztek újabb halottak, így a csarnok üresen tátong.
Amikor kiérünk, egy pillanatra elvakít a napfény.
-Merre van?-kérdezem türelmetlenül, mert nagyon félek, hogy valaki rámtalál a Földön.
-Ne izgulj!-mosolyog rám az angyal.-Nemsokára ott leszünk.
És valóban, néhány méter megtétele után egy ezüstösen csillogó boltív bukkan fel.
-Nos, itt volnánk.-mondja angyalom, amikor a boltív elé érünk.A túloldalán az innenső felén lévő táj folytatódik, nem látni, hogy hová vezet.
-Hát akkor szia, nem tudom, hogy látjuk-e még egymást.-mi tagadás, az itt töltött rövid idő ellenére egészen megkedveltem az angyalt a bolháival együtt.
Mondanivalóm után szélesen elmosolyodik, kivillantva hófehér fogait.
-Biztosan.Mondjuk hetven év múlva.De akkor már nem lesz visszaút.
-Igyekszem nem meghalni előbb.-mondom neki.
-Várj csak!-kiált fel és újra maga elé húzza az egyik szárnyát, pont mint mikor a bolháit kereste.Megfogja a legszélső tollát, amely egyben a legnagyobb is és kitépi.
-Tessék, ez egy ajándék.Vidd magaddal és majd megvéd téged a bajoktól.
Kezembe adja a hófehér tollat, ami minden általam ismert madár tollánál nagyobb.
-Köszönöm.-azzal a boltív felé fordulok.-Csak egyszerűen át kell rajta menni?
-Igen.-feleli az angyal.
Egészen kis ideig állok ott, majd visszafordulok hozzá.
-Akkor hetven év múlva.
-Úgy legyen.És ne feledkezz meg a feladatodról.-emlékeztet engem az angyal.
Bólintok és becsukott szemmel átlépek a boltíven.
Úgy érzem, hogy gyorsan zuhanok lefelé, majd egy hirtelen rándulás véget vet az esésnek.
Kinyitom a szemem és a fotelben találom magam.Kezemben ott van angyal barátom tolla.
-Ezek szerint nem álmodtam.-motyogom magam elé lassan forgatva a tollat.
Felpattanok a fotelból és kimegyek a szobából.Tekintetem a falon lévő órára téved.Fél tizenegy.Vajon fent van már valaki?
Hirtelen a TV zaja üti meg a fülemet és a nappali felé indulok.Tom ül a kanapén és egy zacskó chipset eszeget.
Lassan közé és a TV közé lépdelek.
-Szia!Na végre felébredtél.Az előbb bementem hozzád, de úgy aludtál, mintha halott lennél.
-mondja vidáman és nem is tudja, hogy milyen igazat szólt.
-Leülhetek melléd?
Ő szó nélkül arrébb húzódik én pedig helyet foglalok mellette.
-Hát ezt meg honnan vetted?-kérdezi a tollra mutatva.
-A földön találtam, biztos a szél fújta be.-válaszolom könnyedén és a TV-t kezdem nézni.
Nem mondom el senkinek, hogy az éjjel meghaltam és csak a Tanács nagylelkűségének köszönhetem, hogy visszatérhettem.A tollat fogdosva újra magam előtt látom az angyalt, aki segített nekem eligazodni abban a fura világban.Sokára fogok vele találkozni, csak hetven év múlva.
Mosolyt csal az arcomra, ahogy elképzelem, ahogy most egy menyországbéli tóban fürdik, hogy leszedje magáról a bolháit.
De addig is itt a rámszabott feladat, amit a lehető legjobban akarok teljesíteni a hátralévő időben.Úgy, hogy amikor majd hetven év múlva újra a Tanács elé kerülök, elégedettek legyenek velem. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
