|
6.
2008.02.05. 21:45
Az idő...Különös dolog...
Az idő… Különös dolog. Nagyon hamar telik, ha az ember boldog. Én boldog vagyok. Hisz lassan egy hónapja együtt vagyok Billel. Szinte minden nap beszélünk telefonon, még ha a találkozás nehézkesen megy is. De megértem. Ezzel abszolút semmi probléma nincs. Ezzel nincs. Szeretem…
Az idő… Különös dolog. Az első pár napban még minden tökéletesen rózsaszín volt, de ahogy teltek a napok, valami furcsa, valami megfogalmazhatatlan érzés kezdett belém furakodni. Másfél hétig sikerült is elnyomnom, reménykedtem, hogy majd elmúlik. Nem tudtam pontosan mi ez, és miért van, de nagyon sürgősen igyekeztem megszabadulni tőle. Annyira görcsösen, hogy sehogy sem megy. Kezdek egyre jobban kétségbeesni. Mi van velem? Én szeretem Billt.
Tényleg!
Az idő… Különös dolog. Remegő kézzel vettem fel a telefont. Bill volt. Örültem, hogy hallottam a hangját. Jól esett a vidám nevetés és a lelkesedés, ahogy mesélte a vele történteket.
- Ugye veled semmi baj?
- Nem.. nem…dehogyis… Ugyan mi lenne?
- Nem tudom bébi, kicsit letört a hangod… De most mennem kell, ne haragudj. Vigyázz magadra. Csók – ezzel már hasított is a fülembe az ismerős kellemetlen zúgás.
Oké… Minden oké. Szeretem Billt. Tényleg szeretem.
De… mi van akkor, ha a szeretet nem elég?
Meg tudtam volna fojtani Davidet egy pohár vízben. Azt hittem, hogy végre lesz időm Hannával beszélni, de mégis szólt, hogy ideje indulnom. Hova is tartunk? Már az úticélomat sem tudom... Ami biztos, hogy szünetet akarok. Nem csak a barátnőm miatt. Egyszerűen már nem bírom. Nem érzem azt, amit régen, semmi örömöt nem találok már a munkámban. Pihenni szeretnék. Ha így folytatódik, nem vagyok benne biztos, hogy sokáig bírom... Már az elmúlt hónapokban is egy csomó gyógyszert kellett, hogy szedjek. Egyik pillanatban altató, másikban nyugtató, aztán fájdalom csillapító...Cigarettázni is egyre többet járok... Apu halála ellenére. Bármit megadnék két szabad hétért. Kikapcsolódni... Milyen rég is volt az...De szerencsére már beköszöntött a december. Már csak egy hónap és mehetünk végre a Maldív-szigetekre...Ha a szülei megengedik, viszem Hannát is. De szép lesz végre együtt. Olyan rosszul érzem magam, mikor mindig le kell csapnom a telefont... Ő csak beszél, azt hiszi, figyelmesen hallgatom, én viszont a vonal másik végén legtöbbször kézjelekkel kommunikálok a többieknek, hogy várjanak egy kicsit. Igazából a felét fogom fel annak, amit mond. Talán nem is volt jó ötlet barátnőt vállalni ilyen feltételek között... Mit tudok én neki nyújtani? Egy barátságtalan hümmögést a telefonon át? Egy gyors puszit egy-két havonta? Megéri vajon ez...? Neki jó ez így? Mert nem hiszem... Mindenki csak gyötrődik...El vagyunk választva...És ezen nem lehet változtatni. Én sosem adhatom meg azt, amit egy igazi barátnak kéne...Bele kéne nyugodnom, hogy a szerelmet nem nekem találták ki...És... talán... mindkettőnknek az lenne a legjobb... ha szakítanánk.
Komoly elhatározásra jutottam. Sőt, mindjárt kettőre. Egy, én totál hülye vagyok. Kettő, beszélnem kell Billel. Talán ha elmondom neki mit érzek, talán nem érti félre…és talán, akkor jobb lesz. Persze én magamtól nem nagyon hívhatom… Nem is hívtam eddig még soha. De ő ezért egyáltalán nem neheztel. Sőt, azt hiszem akkor neheztelne ha hívogatnám, hisz ha tud, akkor úgyis felhív. Tehát csak várnom kell…
Mint kiderült nem is kellett olyan sokat. Na jó hát… Ahogy nézzük. A mi kapcsolatunkban egy nap, igazán nem számított soknak. Este, tizenegy után hallhattam is Bill édes, engesztelő hangját.
- Sajnálom, hogy nem hívtalak eddig. Ugye még nem aludtál?
- Nem, nem… Örülök, hogy hívtál.
- Akkor jó. És most időm is van. Bezárkóztam a fürdőbe, úgyhogy senki sem zavar. Mesélj valamit.
- Öm. Bill. Igazából mondanom kell valamit. De szögezzük le itt az elején, hogy nem csaltalak meg, és szeretlek. – azt hiszem kicsit megremegett a hangom, de ezt ő szerencsére nem vette észre. Nem akartam sírni.
- Ő… Rendben. – válaszolta bizonytalanul, amitől még rosszabbul kezdtem érezni magam.
- Tudod, amióta együtt vagyunk… Nem tudom, hogy mondjam… - egy pillanatra abbahagytam, de Bill hallgatott.
- Szóval olyan furcsa érzésem van…. – lassan könnyek gyűltek a szemembe, hogy aztán ráérősen végigfolyjanak az arcomon. Bill továbbra is hallgatott. Fogalmam sem volt, mire gondolhat de abban biztos voltam, hogy nem arra, amit mondani szeretnék, mert pontosan azt, én sem tudtam. De egy pár perc kínos csend után kitört belőlem minden.
- A lényeg, hogy nekem előtted nem nagyon volt barátom. Vagyis volt, de... Az nem számít. Világéletemben finnyás voltam ilyen téren, nekem majdnem minden pasiban van hiba. Talán éretlen voltam, lehet, hogy még most is az vagyok. De amikor találkoztam veled, semmilyen negatív dolgot nem találtam benned. És azóta sem nagyon, tényleg, De van valami furcsa érzésem. Nem tudom mi az, és azt sem, hogy miért van…Tudom, hogy az én hibám…hülye vagyok…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
