Az ajtó előtt még nyeltem egy nagyot, de mikor beléptem igyekeztem nyugodtnak tűnni.
- Szia! – köszönt rám rögtön Bill, és feljebb csúszott az ágyában. Igen, rám köszönt, mosolygott is, de hiányzott belőle valami. Hiányzott a tekintetéből a már megszokott pimasz vidámság. Most csak egy nagy barna szempár figyelte, ahogy leülök az ágya melletti székre.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem, de rögtön rá is haraptam a nyelvemre.
- Fáradtan… De örülök, hogy meglátogattál. – erre erőltetetten felnevettem.
- Még szép, hogy meglátogatlak! Hisz évek óta barátok vagyunk! – halvány mosoly futott át az arcán, de pillanatok alatt el is tűnt, és tekintete megint üres, és reményveszett volt. Borzasztóan sajnáltam Billt. Tenni akartam valamit érte. Ez így nem fair! Miért pont vele történik ez..?! Egy percig némán ültünk, én pedig éreztem fürkésző tekintetét az arcomon. Végül ő szólalt meg előbb.
- Na jó, ne játsszuk ezt… - kezdte fásult hangon, én rögtön félbe akartam szakítani, de ő leintett.
- Én meg fogok halni. Nincs szükségem rá, hogy óránként eljátsszam, hogy nincs is semmi baj! Mindenki bejön ide mosolyogva, elmesélve, hogy mi történt vele aznap, amíg én életem talán utolsó napját itt töltöm e között a négy fehér fal között! – az utolsó mondta végére Bill már kiabált. Teljesen megérettem, de mivel ezt nem tudtam volna szavakban kifejezni, inkább átültem az ágy a szélére, és megsimítottam az arcát.
- Ne haragudj… Nem akartalak megbántani… - kezdte sírva, de most tényleg nem hagytam, hogy befejezze.
- Bill. Igazad van. Ígérem, hogy nem fogok színészkedni előtted… - éreztem, hogy nekem is könnyek szöknek a szemembe. - Tessék Bill. Nem színészkedem. - Gondoltam magamban. A forró cseppek végigcsorogtak az arcomon, majd célvesztetten érkeztek az ölembe.
- Bill kérlek, ne halj meg! Nem teheted! Érted?! Te nem tehetsz ilyet! – erre elnézően elmosolyodott.
- Én pedig arra kérlek, hogy ne sírj. Már nem tehetünk semmit…
- Te csak ne törődj ebbe bele! Én nem fogom megjátszani magam előtted, de akkor te sem! Ne mond nekem, hogy szerinted ennek így kell lennie… - szavaimat csend követte.
- Bill…! – zokogtam elfúló hangon, de most sem felelt, csak megfogta a kezemet.
- Bill kérlek…! Mondj valamit! – az érkező válaszra azonban, nem számítottam.
- Kérlek… Csókolj meg. – meglepetésemben elengedtem Bill kezét, mire ő rémült pillantást vette rám. Tudtam, most azt hiszi, hibát követett el, és már láttam, hogy meg akar szólalni, hogy visszavonja a kérést, mire bólintottam, és óvatosan fölé hajoltam. Egyik kezemmel megfogtam az arcát, és becsuktam a szemem. Mikor összeért az ajkunk, görcsberándult a gyomrom. Billnek persze fogalma sem volt róla, hogy évek óta szerelmes vagyok belé… Hosszabbra sikerült a csók, mint terveztem, ugyanis mikor Bill érezte, hogy lassan távolodik az arcom, a tarkómra tette a kezét, és gyengéden visszahúzott. Még a nyelvében volt a piercingje. Az orvosok hiába kérték, nem volt hajlandó kivenni. Végül, mikor már muszáj volt levegőt vennem, elengedett. Láttam rajta, hogy ő is zihál, tudta jól, hogy így lesz, de nem érdekelte. Köhögni kezdett, mire borzasztóan megijedtem, és fel is álltam, hogy hívjak valakit, de megfogta a karom, úgyhogy visszaültem.
- Majd elmúlik… - mondta de láttam rajta, hogy kétségbe van esve, ugyanis minden alkalommal egyre hosszabb rohamok törtek rá. Borzasztóan éreztem magam, hisz tudtam, hogy Bill mellett állhatna most akár ezer ember, ő akkor is egyedül érezte magát. Őrjítő magányban a betegségével. Megszorítottam a kezét.
- Ne félj, már nem tart soká.
- Bill! – zokogtam fel.
- Kérlek! Bármit megteszek érted!
- Már mindent megtettél… - mondta halványan mosolyogva és becsukta a szemét.
- Bill! Könyörgöm! Ne tedd ezt! – fáradtan sóhajtott egyet, de ismét rám nézett. Tekintete fáradt volt.
- Bill… Én… én szerelmes vagyok beléd… - mondtam könnyeimmel küszködve.
- Nem… Ne hazudj… Hisz megbeszéltük, hogy… - láttam rajta, hogy már minden szóval megküzd. Nagyokat nyelt, és borzasztó erősen szorította a kezem.
- De én nem hazudok! –éreztem, hogy nem hisz nekem. Lemondóan megrázta a fejét.
- Bill kérlek… - a könnyeimtől már jó formán nem láttam semmit.
- Emlékszel, amikor tíz éves korodban játékból összeadtál Andreasszal? Akkor is csak azért mentem hozzá, hogy… - de nem fejeztem be a mondatot, mert hirtelen Bill elengedte a kezem.
- Nem… - szólaltam meg halkan és görcsösen megmarkoltam a takarója szélét.
- Bill… Bill? Bill?! – de Bill már nem válaszolt. Kiabálni kezdtem, sírva és kétségbeesetten, mire egy nővérke lépett be. Rám nézett, aztán Billre, majd odasietett az ágyhoz. Megnézte Bill pulzusát, majd óvatosan kihúzta karjából az infúziós tűt. Nem mondott semmit, látta, hogy tudom, felesleges lett volna. Megráztam a fejem. De a nővérke kiment, én pedig zokogva Bill mellkasára borultam.
- Hidd el Bill… Sosem hazudnék neked…
|