Lassan kihülök…A kiégett utcai lámpa társaságában, a sötét éjszakában, álltam a hidegben. Egyedül, sehol senki. Vártam. Megint késik. Nem baj. – Mosolyodtam el magamban. Benne semmit nem látok hibának. Ő minden, ami én vagyok. Minden, ami az ereimben folyik…

Telt az idő, talán csak percek, de nekem óráknak tűnt minden pillanat. Idegesen toporogtam, a friss hó ropogott a talpam alatt. Lehajoltam és belemarkoltam a hűsítő fehérségbe. Ahogy a tenyerem melegétől elolvadt s vízzé vált, úgy tűnt el belőlem aznap este minden, amiért éltem… De azt akkor, ott egyedül az éjszakában, bár sejtettem, még nem tudhattam…

Mikor felegyenesedtem, akkor tűnt fel a sarkon egy magas alak. Sietve jött felém, nekem pedig olyan hevesen kezdett kalapálni a szívem, mint mikor először megszólított… Mint mikor először hozzámért… Mint mikor először megcsókolt… És azóta is mindig, mikor találkozom vele.

- Bill… - mondtam halkan, de ő válasz helyett rögtön hozzám lépett és a számhoz hajolt. Apró puszit lehet rá, mire az ajkaim engedelmesen szétnyíltak.

Azonnal megszűnt körülöttem a világ. A hideg, a sötét, a magány…

Megint eszembe jutottak azok a szavak, amiket sosem felejtek el. Mindig össze kell tartanunk. Mindegy merre megyünk. Mindegy milyen mélyre. S bár valahol tudtam, hogy ezek csak szavak, akartam hinni, hogy így is lesz. De akkor ott az éjszakában, még nem tudhattam…

 - Nagyon hiányoztál. – mondta mosolyogva mikor elszakadtunk egymástól. A szemeibe néztem. Válaszolni akartam, de amint a tekintetünk találkozott, rögtön valami furcsa, valami rémisztő csillogást fedeztem fel benne. Nem olyan volt, mint máskor. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy pillanatig még álltunk némán, majd megsimította az arcom.

- Szeretlek. – mondta határozottan de nem vitte le a hangsúlyt, úgyhogy most sem feleltem.

- El kell mondanom neked valamit… - elcsuklott a hangja. Pislogtam párat, hogy lássak valamit a könnyeimtől, amik azonnal a szemembe gyűltek, hogy aztán kétségbeesetten, céltalanul a végzetükbe hulljanak. Azonnal felrémlett bennem, hogy mit halottam. Nem akartam elhinni, mindeddig hisztérikusan kizártam a fejemből, csak egy pletyka… de most, ennél a félbehagyott mondatnál tudtam, hogy nem lehet másról szó.

- Ne! Ne könyörgöm Bill ne mond! Tudom, hogy mit…. És nem akarom tőled hallani.

- De…

- Nem nincs de! Én nem élem túl ha... – Ő sem akarta hallani a mondatom végét, helyette gyengéden megcsókolt.

- Akkor nem mondom… - suttogta végül, és kézenfogott. Elindultunk a kihalt utcán. A feltűnő házak ablakait barátságos homály takarta. Ilyenkor senki sincs ébren. 

 

- Ne haragudj, hogy késtem.

- Megszoktam. – válaszoltam egy futó mosoly kíséretében. Erre hálásan nevetni kezdett.

A mai napig a fülemben cseng a hangja. De már távoli, messzi- szép, ugyanakkor fájdalmas emlékként.

Csak bolyongtunk céltalanul, néha némán, néha kacagva. Fogtuk egymás kezét, mint két kisgyerek aki félnek, hogy ha nem kapaszkodnak a másikba, leesnek a mászókáról. Belül fájt. Rettenetesen fájt. Mert hiába tudtam, hogy egyszer majd eljön ez a perc… Éreztem… Hogy ez nem tarthat örökké…

A távolban a szürke ég alatt, lassan derengeni kezdett egy narancsos árnyék, csillámló csíkot festve a havas tájra. Egyszer csak megálltam. Bill kérdőn nézett rám, barna szemeiben félelem tükröződött, nyitotta volna a száját, mire mosolyogva megráztam a fejem, hallgatásra kérve őt.

- Remélem boldog leszel. Mert muszáj annak lenned. Sose felejtsd el, amit akkor mondtál nekem, amikor először találkoztunk. Amikor kiküldtek a matekóráról és megszólítottál a folyosón. Csak mi voltunk ott ketten, a földön ültünk, és azt mondtad, hogy híres akarsz lenni. Hogy elfogadjanak, hogy mindenki tudja ki az a Bill Kaulitz, és senki mondhassa meg, hogy mit csinálsz. Azt mondtad, akkor leszel igazán boldog. Most mindenki tudja, ki az a Bill Kaulitz. De vannak akik nem fogadnak el, és vannak akik megmondják, hogy mit csinálj. De te ne foglakozz velük. Légy boldog.

- Kérlek… Ne haragudj… - szólt közbe, de ismét a fejem ráztam. Nem akartam, hogy végleg tudatosuljon bennem, minden. Még nem.

- Nem, nem haragszom. Megértelek. Igazad van. Ezt kell tenned. És ebbe… nem férek bele… De ha majd egyszer Amerikában járok, remélem, találkozunk. De kérlek, ne hívj fel. Sokkal rosszabb lenne. Rendben? – Nem válaszolt csak bólintott.

Sírtam.                  Hallom amikor halkan kiáltasz. Hallom minden lélegzetvételed.

Ő is sírt.         Még akkor is ha sors elszakít bennünket, mindegy mi jön azután, hogy         kettéválaszt minket

 

Két érzés viaskodott bennem, az emésztő fájdalom és az üresség. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy meddig tudunk együtt lenni mi ketten? Az árnyék utolért. Vorbei. Itt és most. Mint a haldokló az utolsó lélegzetvételnél, úgy szívtam be az illatát.

Elindultam. Nem akartam hátranézni. Nem azért, mert nem szerettem volna egy utolsó pillantást vetni rá, hanem mert egyszer Bill azt mondta nekem, hogy soha ne nézzek hátra. És nem várhatom el tőle, hogy betartsa, amit kértem, ha én sem teszem ezt… A könnyek lassan folytak végig az arcomon. Lassan kihülök…